Kipróbáltuk a Citadella (Citadels) elnevezésű, már-már klasszikus társast. Elöljáróban annyit, hogy a rendszer nagyon jónak tűnik, a készlet is szép, a honosított, bővített változat ára pedig nem sokkal magasabb, mint a 20 dolláros eredetié. Úgy látszik, találtunk még egy játékot, ami korra, nemre, érdeklődésre való tekintet nélkül bármilyen társaságban sikert arathat. A főpróbára szilveszterkor került sor, méghozzá meglehetősen vegyes mezőnyben. Volt köztünk sakk- és pókerrajongó, átlagosan felkészült érdeklődő és abszolút kezdő is, aki évente nulla egész egytized akalommal játszik bármiféle társasjátékkal. A szabályokat egyikünk sem ismerte, de negyed óra elég volt ahhoz, hogy mindenki felfogja a lényeget; az első menet osztatlan sikert aratott, és egy percig sem merült fel annak a veszélye, hogy leül a parti. Következzenek a részletek, Citadels for Dummies.

A játékhoz egy pakli kártyára, néhány aranypénzre és egy bábura van szükség. A kártyák között figurákat és épületeket találunk. A bábu egy szimpla marker, ami azt jelzi, hogy éppen ki a király. (Közjogilag. Ha valaki négyes Golffal érkezik a helyszínre, azt nem vitathatja el tőle senki.) A pénzérmékkel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a műanyag zsetonok megszólalásig hasonlítanak a selyemcukorra. Ez akkor számít, amikor az ember öntudatlanul megpróbál a szájába tenni egyet. Nem vicc, tényleg előfordult néha. Ráadásul limesz fedőnevű pajtásunk, aki régi játékos, ugyanerről számolt be a saját társaságát illetően. Lehet, hogy a Citadellát megalkotó Bruno Faidutti édesszájú, vagy a Fantasy Flight Gamesnél dolgozik néhány tréfás fiú – a veszély mindenesetre valós. A gyerekekjátékokra ugyebár kötelező ráírni, ha a fiatal versenyzők jó eséllyel megeszik vagy az orrukba dugják majd az apró alkatrészeket. Ez itt egy felnőtteknek készített termék, ami gyönyörűen megmutatja, hogy az ember harminc körül éppen annyira önveszélyes, mint kétévesen. (Lásd alább.)

A Citadella lényege, hogy egy reneszánsz Itáliára emlékeztető környezetben mindenki megpróbálja felépíteni a saját városát. Különböző épületeket húzhatunk fel a saját területünkön, melyek nemcsak mennyiségükkel, de minőségükkel is gazdagítják a várost. (Tehát a katedrális nagyobb szám, mint egy telefonfülke és egy téglabudi együttvéve.) Az építkezés persze nem egyszerű és lineáris folyamat: a játékosok minden körben belebújnak egy helyi hatalmasság (püspök, hadvezér, stb.) bőrébe, és kísérletet tesznek a hatáskörükkel való visszaélésre. Maga a rendszer meglepően egyszerű. A résztvevők minden kör elején meghatározzák, ki melyik nobilitás szerepében fog tetszelegni. Mindenki eldöntheti, hogy a saját körében épületkártyát vagy pénzt szeretne kapni. A kezében lévő épületek közül fel is ránthat egyet nagy hirtelen, ha befizeti az árát, aztán elsütheti az aktuális hatalmasság aljas trükkjeit. A játék addig tart, amíg valaki fel nem építi a nyolcadik épületét; a végelszámolásnál azonban – többek között – az egyes installációk aranyköltsége is számít, úgyhogy nem mindig érdemes kapkodni.

Eddig semmi érdekes, a lényeg csak most jön. A Citadellában ugyanis a karakterek kiválasztása és használata a nagy truváj: ettől lesz a játék izgalmas és kombinatív, ettől lesz benne szerepe a folyamatos interakciónak, és az egész szabályrendszer ennek dolgozik alá. A lényeg, hogy minden körben átrendeződnek az erőviszonyok, azonban nem lehetünk benne biztosak, hogy ki mire játszik majd, és a kő-papír-olló jegyében nem is létezik optimális döntés, mert minden figurát darabokra lehet büntetni egy vagy több másikkal. A másik fontos dolog, hogy minden épületünknek van valamilyen színe, és ha ez megegyezik választott karakterünk színével, akkor bónuszokat kapunk a saját termelésünkhöz. Természetesen csak azért is választhatunk magunknak egy figurát, például a zöld kereskedőt, mert látjuk, hogy valaki tele van zöld épületekkel – előfordul, hogy az ellenfél vesztesége a legnagyobb nyereség. Mivel mindig a király választ először, nem mindegy az sem, hogy ki az adott körben az uralkodó, és hogy hányadikként vesszük ki lefordított karakterünket a pakliból; további csavar, hogy még a választás előtt egy figurát felcsapva, egyet pedig arccal lefelé eltávolítunk a többi közül. Ez nemcsak a spekulációt indítja el, de növeli a bizonytalanságot is.


A játékosok a karaktereket meghatározott sorrendben fedik fel, így a választás és a képességek kijátszása is vaklicitre hasonlít. Például mindig az orgyilkos kezd, aki bejelentheti, hogy megöli a királyt. A király azonban csak a negyedik a sorban, így az orgyilkos nem lehet benne biztos, hogy kit is mérgezett meg. A tolvaj a második: ő csak az orgyilkos személyében lehet biztos, így ha bárki mástól lop, a nyeresége is bizonytalan. Ésatöbbi, ésatöbbi. Ennek megfelelően a Citadella arról szól, hogy ki tud a legjobban blöffölni, illetve átlátni a többiek blöffjén. Ami megkülönbözteti a valamennyire is hasonló játékoktól, teszem azt a pókertől, az az erőforrások kiegyensúlyozottsága. Itt nem kaphatunk nyerő lapot a flopra, hogy "csak" az ellenfél beugratása legyen a feladat, mert a Citadellában az üres kéz is könnyedén megverheti a sort. Mindez persze csak egy szemléletesnek szánt hasonlat, a két játékot felesleges lenne komolyan összehasonlítani. A pókerben például nem tudjuk négy aranypénzért lerombolni az ellenfél tanácstermét, sőt ennek még az igénye is csak a legritkább esetben merül fel.

Az alap Citadellához létezik egy Sötét város (Dark City) nevű kiegészítő, amit a magyar nyelvű kiadásba már eleve eleve beépítettek – az új lapok valamivel összetettebbé teszik a játékot, de nem úgy tűnik, hogy mindez az egyszerű és pörgős játékmenet rovására menne. Különben most nézem, lehet online is Citadellát játszani, például ezen az oldalon. Nem tudom, mennyi értelme van, nekem ez a játék tipikusan offline dolognak tűnik. Mindenesetre ha valaki kipróbálja a Java-verziót, örülnék, ha beszámolna az élményeiről...

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ritka az olyan játék, amelyet mindenki hamar megtanul, és mindenki egyformán meg is szeret; jelenlegi repertoáromban a Catan mellett a Citadellából lett a másik ilyen tétel. Tegnap megnéztem, mit tervezett még Bruno Faidutti – ki tudja, hátha többször is elsült a keze. A francia agytröszt oldalán találtam pár érdekes dolgot, és az egyik annyira megtetszett, hogy rögtön elkezdtem végigrágni a netes review-kat. A Mission: Red Planet című dobozról van szó, ami egyrészt 7 pont fölé ment a Geeken – ez az a határ, ami alatt nem igazán érdemes nézelődni –, ráadásul steampunk téma, ami ugye a szívem csücske. A XIX. század végén a nagyhatalmak elhatározzák, hogy kolonizálják a Marsot, és elkezdődik az öldöklő küzdelem. Verne Gyula overdrive. Van valaki a világon, aki szerint ez nem kurvajó??

Ja igen: a poszt címe onnan jön, hogy találtam egy Get your ass to Mars című ismertetőt, amin percekig röhögtem. A forrás egy elég jópofa blog, fel is vettem a linkek közé.