Égen a csillag reménység, földön a csillag veszteség – mondja Hobo, a népszerű muzsikus. A hazai könnyűzenei életbe tett rövid kirándulás után következzen néhány sor a Csillagporral kapcsolatban, hátha valaki idetalál, és kedvet kap hozzá. A mondanivalóm annyira egyszerű, hogy képtelen lennék röviden összefoglalni, ezért írok valami rövidet és bonyolultat. Tehát. A Neil Gaiman nevű, véleményesen brit szerző egyike a valaha volt legjobb íróknak, ami egyrészt hízelgő az irodalomra nézve, másrészt súlyosan le is minősíti azt. Emberünk eredeti sztorikat ír, de nem ettől lesz különleges. (Jó ellenpróba, hogy mások azzal együtt sem lesznek különlegesek.) A titka valami olyasmi, hogy hihetetlenül jól érti, mitől válik egy sztori mesévé.Számtalan történet születik, de csak azokból az elemekből lesz mese, amelyek mindenkiben megérintenek valamit, vagyis hibátlanul átmennek egy sokgenerációs filteren. Gaiman történetei eleve ezzel az ISO-akárhányas minősítéssel érkeznek, emiatt egy busman fejvadásznak és egy finn pálinkafőzőnek ugyanúgy felidézik a gyerekkorát. A Csillagpor sem kivétel, főleg, hogy formailag is tündérmese, nem kell mélyen kotorászni az áthallásokért. A kliséket a szerző hol elveti, hol finoman adagolja, hol meg a nyakunkba önti. Nem tudom megállapítani, hogy a kvalifikált irodalmárok szemével mennyire jó a könyv, de nem is érdekel. Egy pillanatig nem volt olyan érzésem, hogy elvennék belőle vagy hozzátennék, ennél többet pedig egy Malackához hasonló, apró termetű állat nem is vár el. Egyébként Gaiman nagyon szépen ír angolul, legalábbis magyar anyanyelvű olvasóként elegánsnak és választékosnak tartom. Ki tudja, hátha tévedek, belegondolni is ijesztő.
A film ugyanolyan jó, mint a regény. Ez azért nagy szó, mert egy filmes adaptáció akkor is a kutyáké lesz, ha szolgaian átültetik az eredetit, meg akkor is, ha egy tehetséges rendező nekiesik a napi csillagpor elfogyasztása után. Jelen esetben pont annyit változtattak az egész miskulancián, amennyi az eltérő médiumok miatt indokoltnak tűnik. A könyv és a film hangulata teljesen csereszabatos. A színészeken is látszik, hogy lubickolnak a szerepükben, még Tristan, alias Charlie Cox sem idegesített, ami több mint döbbenetes. Öröm bódottá, hogy Robert De Nirót végre nem kényszerítik az emblematikus, Koltai Róbertet idéző debil grimaszolásra (úgy tűnt, ő is örül ennek). Claire Danes mosolya tényleg nagyon szép, Michelle Pfeiffert pedig limesz barátom minősítette találóan, miszerint ránk biztos számíthat a legvállalhatóbb-majdnem-ötvenes-nő szavazáson. A többiek szintén nagyon jók, de ez itt nem az IMDb.
Népszerű topik, hogy miért volt szükség a könyvben egy transzvesztikuláris (copyright by Ford Fairlane) szereplőre. Ezt annyival lehet rövidre zárni, hogy egyáltalán nem volt rá szükség, viszont kicsit sem erőltetett a dolog. Ez nem egy akciófilm, amibe cipőkanállal belepasszintottak egy jófej négert és egy náci főgonoszt. Shakespeare kapitány tökjó, és kész. Harr harr.
A Csillagport nemrég magyarul is kiadták, így semmi akadálya, hogy bárki elolvassa. Megvettem ugyan, de egyelőre még nem jutottam hozzá, így a fordításról sem tudok nyilatkozni. Az egyetlen negatívum a könyv kiszerelése: az Agave szabványa van, amire tökéletesen megfelel, a Csillagpor esetében viszont hatalmas fiaskó. Egyszerűen nem passzolnak hozzá a nagy, szellős oldalak és a puhának is puha fedél. Az utólag ráragasztott sárga matrica egyenesen ciki: "A nagy sikerű film alapjául szolgáló regény". Ez, kedves Agave vagy Alexandra vagy tökmindegy ki ragasztotta rá azt a szart, valójában az a zseniális regény, amelyet most, mintegy mellesleg, megfilmesítettek. Nem is beszélve arról, hogy könyvekre egyáltalán nem illik matricákat tapasztani. Szalagozzák be, vagy mit tudom én.
Mindennek ellenére vásároljuk meg a magyar Csillagport, mert csak így érhetjük el, hogy még több rendes könyvet honosítsanak. Nézzük meg a filmet is. Utána pedig, amíg tart a hatása, gondolkodjunk el. Olyasmiről például, hogy tökmindegy, ki a miniszterelnök, amíg képtelenek vagyunk köszönni, mosolyogni, nem a kuka mellé cseszni a be nem kötött szemeteszsákot, ésatöbbi. Nézegetni a csillagokat. Simán nem fogok most átmenni líraiba, abban viszont állapodjunk meg, hogy néha azt is kell. Nyilván nem Neil Gaiman miatt fogunk rászokni, de azért na. Ééértem?
