Erről már volt szó korábban, de csak most lettem annyira ideges, hogy külön posztot szenteljek a jelenségnek. (Ami nem változtat semmin, de azért remélem, hogy írás közben újra forráspont alá csökken az agyam hőmérséklete.) A téma a magyar könyvterjesztés egyik sajátossága: a lekaparhatatlan leáztathatatlan eltávolíthatatlan árcímke. Illetve az a figyelemre méltó könnyedség, ahogy a háromezer forintos könyv borítójára felbasszák a ragacsos, fehér matricát.

Az ember (akit nevezhetünk vásárlónak is) rutinosan a csücskénél kezdi, mert tudja, hogy a hirtelen mozdulatra a címke rögtön elszakad. Ha feljött a sarka, akkor is türelmesnek kell lenni, és tovább kaparászni – ameddig csak körömmel férünk alá, addig továbbra is igen könnyen elszakítjuk azt a szart. Ha már az ujjaink hegyével is meg tudjuk fogni a szélét, akkor jön a neheze, mivel félelmetes önmérsékletetre lesz szükségünk. Két milliméter per óra sebességgel elkezdjük lehúzni a matricát a borítóról. Se gyorsabban, se lassabban. Menet közben egy pillanatra sem állhatunk meg, ám ha gyorsítunk, akkor is rögtön beszakad a kurva cédula. Feltéve, de nem megengedve, hogy mégis lejött egy darabban, még ne dőljünk hátra: ott maradt ugyanis a nyoma. Először talán nem feltűnő, de csak egyszer tegyük le a könyvet egy szöszös takaróra, és máris megjelenik a fehér hátlapon a szürkés kosz.

Mindez persze elmélet, és az árcímkék nagy részét egyszerűen képtelenség levakarni a könyvről. A saját használatra vásárolt tételeken már régen nem idegesítem magam, és simán rajtuk hagyom a matricát, azonban ajándékba is gyakran veszek könyvet; ilyenkor marad a kaparászás-káromkodás, vagy az alkoholos filc, ami legalább annyira ocsmány. Most éppen a feleségemnek vettem egy regényt az Alexandrában, és szembe is jött a szokásos probléma. Nem tudom, kinek mi a véleménye, de én a három rongyomat egy intakt könyvre akartam költeni. Ami nem hibás, nem gyűrött, nincs kiolvasva, és a borítóját se okádta le senki. Márpedig most, a címke levakarása után pontosan így néz ki. Szerintem azért van az antikvárium, hogy olyan példányokra alkudozzunk, amelyeknek ott van a kávéscsésze nyoma a címlapján. Ott jobban számít a tartalom. Annyival olcsóbb is minden portékájuk.

Az Alexandrával (és az összes többi könyvesbolttal) sem a matrica a fő problémám, hanem ez a csöves hozzáállás. Vajon mi lenne, ha szakadt pénzzel akarnék fizetni náluk? Meg lehet ragasztani, be lehet váltani. Valószínűleg nem küldene el a francba bármelyik pénztárosuk. Mi lenne, ha háromezer helyett kettő kilencet szánnék a könyvre? Igen, biztosan odaadnák annyiért is. Nyilvánvaló. Azért nyilvánvaló, mert ragasztóval megrongált könyveket árulnak listaáron. Aki pedig a vásárlóról nemcsak feltételezi a nagyvonalúságot, hanem el is várja tőle, az nyilvánvalóan maga is nagyvonalú. 2007 végén, amikor a klotyóra nem mehet ki az ember PIN-kód és retinavizsgálat nélkül, teljesen természetes, hogy csirízzel kell összegányolni a könyveket. Én pedig újra és újra bemegyek majd hozzájuk a pénzemmel, ennyit a tudatos vásárlói magatartásomról.