Nem szándékoztam beruházni a Wyrd táblás Malifaux-klónjára, de egy szokásosnál is gyengébb pillanatomban mégis megnyomtam a rendel gombot a Főnixcsarnok webshopjában. Ám ha már így alakult, akár egy review, kispolgári nevén recenzió is kikerekedhet belőle. Puppet Wars: Unstitched kivesézés indul!

Történelemlecke

Megfelelve az évezredes hagyományoknak, rögtön az elején kezdjük a sztorit. A Puppet Wars eredeti változata 2011 nyarán debütált, és hát nem nagyon érdemes szépítgetni: valami hatalmasat bukott. Hogy miért, annak számos oka van. Egyrészt a dobozban mindössze 18 figura volt, ráadásul elég kicsik, és egyik-másik kidolgozottsága, minősége inkább idézte gyerekkorunk ólomkatonáit, mint egy XXI. századi profi figurafaragó cég munkáját. További gond volt az árcédula, főleg annak fényében, hogy ketten is elég szűkösen lehetett az alapdobozzal játszani, hárman meg egyenesen kötelező volt néhányat beszerezni a booster packnek nevezett kiegekből. Ha valaki legyűjtötte az összeset, akkor már nagyjából fel lehetett vonulni a pályára, de mások ennyi pénzből elélnek 3 hónapig. A következő probléma a szabályrendszer volt. Ez ugyan nem tartalmazott bődületes hülyeségeket, viszont túl összetett volt ahhoz, hogy a legtöbb földi halandónak megérje az energiabefektetést. A tabletop változatban járatosaknak meg nem igazán tudott mást nyújtani, mint a Malifaux, csak itt nem inchben, hanem hexában ment a dolog.

A Wyrd, ha másból nem, hát a forgalmi adatokból végül rájött, hogy ez így nem kóser, valamit tenni kell. A megoldás a tavalyi újrakiadásban öltött testet. Az Unstitched kódnevű 2.0-s változat rengeteg dologban túllépett a szerencsétlen sorsú elődön. A táblát felnagyították, a kis papírlapos jelölőket műanyagra cserélték, nagyobbak és a korszellemnek megfelelően már műanyagból vannak a modellek, no és nem elhanyagolható módon immár nem 18, hanem 44 figura várja, hogy birtoklási vágytól görcsbe rándult manccsal szeretgessék őket. És van egy rész, ami nem lett több, de ez így is van jól: a szabályok bonyolultságából alaposan visszavettek. (Attól viszont nem kell tartani, hogy annyira egyszerű lett, mint az adóbevallás, ami egy söralátétre ráfér – oh, wait a minute...) A két Puppet Deck maradt szériafelszerelés, és így összességében már tényleg nem egy elszállt összeg az a 75 USD, amennyiért vesztegetik. Aki a részletes szabályokra kíváncsi, az megtekintheti az egészet a játék honlapján.

Kidobozolás

A dobozt feltépve szépen kidolgozott modellek és hatalmas, részletes összeszerelési útmutató kerül a kezünk ügyébe. Utóbbira szükség is van, mert számomra megfejthetetlen okból van egy-két modell, amelyeket 8-9 darabból kell összebarkácsolnunk. Különösen hálás például a Siluridok pofacsápjait (vagy mi a békát) a megfelelő pozícióba imádkozni és a ragasztónak folyamatosan szurkolva ott is tartani. Nodeviszontámbátor maguk a figurák nagyon jó minőségűek, alig van sorja rajtuk, és úgy összességében úgy mutatnak, ahogy mutatni kell egy 2013-ban kiadott figurának. Némi gondot az itt-ott felbukkanó illesztési rések jelenthetnek, de ezek egyrészt általában nem akkorák, amit ne lehetne egy kövérebb géles ragasztófröccsel menetből korrigálni, másrészt rongybabákról beszélünk, szóval annyira nem nagy para a néhol kiszúrható folytonossági hiba.

 Egyelőre ennyivel vagyok meg. Ez már majdnem a fele! :o)

Összerakás után a karácsonyi pihit kihasználva rögtön neki is ugrottam a festésnek. Rólam tudni kell, hogy nem festek jól, viszont lassan. Szóval mivel 44 figuráról beszélünk, próbáltam egy elfogadható szintet belőni, ami nem mutat túl rosszul, de nem kell annyit vesződni vele, hogy az unokáim nézzék a finist. A koncepció az volt, hogy az ugyanolyan típusú minion modelleket egy sémára, ám mégis különbözőre csinálom, alapvetően harsány színeket használva. Azért, hogy az egész mégse keltse a vásári bazár hangulatát, a base-eket direkt ingerszegényre terveztem: sima zöld, rajta egy-két random alakú és mintájú anyagmaradék (ami a babák varrása után maradt, ugyi). Hogy valamilyen szinten mégis összefogjam a különböző csoportokba tartozó modelleket, a ruhaanyagokat a frakciók alapszínére festettem. Magát a játékot azonban nem ilyen homogén csapatokkal játsszák, egy-egy játékos szabadon választ figurákat, akár 3-4-5 frakcióból is. Ezért hogy ránézésre meg lehessen különböztetni a táblán, hogy ki kivel van, az alap 25 mm-es base-eket kiegészítettem 30-as talpakkal, amelyekbe pontosan bele lehet tenni a kisebb base-t. A nagyobbak peremét a játékosok színeire festve pedig máris előállt egy viszonylag EU-kompatibilis megoldás. És mire a ki-be rakosgatást megkönnyítő mini mágnesek is felkerültek a talpakra, már-már atyai büszkeséggel szemléltem a munkálatok gyümölcsét.

Akció indul!

Természetesen még rettenet messze van a teljes festettség, de azért ez nem tántorított el a játék kipróbálásától. 2 és 3 játékossal is toltunk pár meccset, wargame-hez értő és egyáltalán nem konyító emberekkel vegyesen. Szerencsére kijelenthetem, hogy mindenkinek tetszett a PW, miközben a szabálymagyarázat nem vett talán 45 percet sem igénybe. A trükkökre szépen, folyamatosan jön rá az ember, és ezekre támaszkodva egyre nagyobb biztonsággal tudja kiválasztani a kezdeti csapatot is. A kártyás rendszer itt is jól működik. Blöfföléstől az erőforrás-menedzsmentig minden benne van a mechanizmusban. Amennyire az egyelőre nem túl bőséges tapasztalatból le tudtam szűrni, sem óriási bakik, sem omfgbr0kn-cunami nem maradt a második verzióban. (Misaki azért enyhén OP-gyanús.)

Külön jó volt látni, hogy nagyon nehéz teljesen egyoldalú csatákat vívni. Általában mindig ott lóg a levegőben az erőviszonyok hirtelen megváltozásának a lehetősége. Példa: egyik meccsen az ellenfelem egy idő után fel akarta adni, mondván, hogy innen már úgysem nyerhet. Némi lelki fröccs, taktikai tanácsadás után folytatta, majd nagy küzdelemben, némi szerencsével behúzta a győzelmet.

Teljes siker?

Az fentiek alapján hirtelen felindulásból úgy tűnhet, sikerült tanulni az első kiadás gyerekbetegségeiből, és másodjára már olyan ütős anyagot kreált a Wyrd, ami garantálja a játék sikerét. Nos, ez – szigorúan magánvélemény következik – csak félig igaz: az Unstitched valóban sokkal jobb elődjénél és összességében egy kiváló játék, de...

De az alapvető problémát, ami az üzleti siker útjában áll, szerintem nem tudták most sem kiiktatni. Ez pedig az, hogy ezzel a koncepcióval továbbra sem fognak tudni tömegeket megnyerni. Magyarul túl kicsi az a célközönség, akiknek ez a csomag egyáltalán bejöhet. Hiába terjedt el a táblás társasjátékoknál a figurák használata, ez önmagában nem garantálja a sokezres eladásokat. Hogy még érthetőbb legyek, vegyünk egy figurákra erősen támaszkodó, elsöprő sikert elért játékot, az FFG Mansions of Madness sorozatát. Az alaptéma a PW-nél a Malifaux, ami egy rétegjáték, a másiknál a Cthulhu mítosz, ami egy-két léptékkel több embernél indítja be a nyálelválasztást. A PW-ben macerás összerakni a figurákat és festés nélkül enyhén szólva sem üt akkorát a játékélmény. A MoM-nál a nagy szörnyeket sem kell 10 darabból összerakni, ráadásul a játékmenetet sem zavarja annyira a festetlen felállás. Bármennyire is egyszerűsödött a PW szabályrendszere, azért az első játék előtt sem árt már legalább alapszinten átfutni a lehetőségeket, ami azonnal zúdít sok információt a játékosokra. A MoM-ban ezzel szemben mindenkinek van egy karaktere, aztán játék közben lassan ismerkedik a többiekkel és a monsztákkal.

Summa antikvárium: nem látom, mi venne rá valakit arra, hogy megvegye a PW-t, amennyiben nem ismeri a Malifaux-t és nem szeret modellekkel bíbelődni. Én persze mindkettőt teljesítem, úgyhogy nem bántam meg, csak hát a Wyrd meg gondolom ezúttal már tényleg rendes pénzt akart csinálni belőle, amire most sem látok sok esélyt. De ne legyen igazam...