Nem teljesen lehetetlen, hogy öregszem. Egyre többször veszem észre magamon, hogy képtelen vagyok átlépni bizonyos dolgok felett. Először nem értettem, milyen logikai mintát követnek a gondolkodásomban itt-ott felbukkanó fekvőrendőrök, de később leesett, hogy mindegyik az elkényelmesedéssel van összefüggésben. Ha valamire nincs pénzem, nem kutatok pótszerek után, inkább nem veszek semmit. Ha valaki nem tud köszönni, az F betűhöz írom fel a nevét. Nem eszem meg olyasmit, aminek porcukor van a tetején. Satöbbi. Ha valami nem passzol a normálisról alkotott elképzelésemhez, akkor ritkán bajlódom vele, hogy a négyszögletű formát megpróbáljam belepréselni egy kör alakú negatívba.A modell egyre inkább érvényes a könyvekre is. Nem szoktam önszántamból végigolvasni olyasmit, ami roncsolja az idegeimet. Régebben minden könyvet kivégeztem, ami a kezembe került, manapság viszont jobban megbecsülöm saját magamat. Legelőször John Steinbeck Arthur királyának riasztóan gyenge magyar fordítása kényszerített kapitulációra, azóta pedig tucatszor feladtam már a küzdelmet. Nem igazán érdekel, hogy az író a középiskolai tananyag ellen vívja szélmalomharcát, vagy csak megdöbbentően tehetségtelen — a sokadik nyelvtani vagy stilisztikai rablógyilkosság után egyszerűen otthagyom az egészet.
Sajnos a fenti metodika lehetetlenné teszi, hogy véleményt alkossak a Pirkadatra várva című könyvcsemegéről. Azon a szellemi drótakadályon, amit az előszó jelentett, még valahogy átevickéltem, de azután elfogyott a kraft. A nyolc szerző tizenöt misztikus történetéből már csak egy felet bírtam elolvasni (Michael Mansfield: Szimbiózis), a többibe alig lapoztam bele. Ez nemcsak mintavételnek elégtelen, de az is lehet, hogy túl hamar adtam fel, és ezzel lemaradtam néhány remek novelláról.
Egy biztos, rengeteg embernek van teljesen más elképzelése az irodalomról, mint nekem. Ami számomra képzetlenséget vagy elviselhetetlen modorosságot sugároz, arra mások szerint inkább a megjelenítő erő és a finom humor jellemző (karcolat.hu), vagy éppen magukkal ragadó, izgalmas alkotásokról van szó, amelyek közül némelyik az elismert írókat is lepipálja (napvilag.net). Olyan könyvet a Jóisten sem írt még, amiért mindenki egyformán lelkesedne (konkrét példát tudok erre), így csak azoknak adhatok kéretlen tanácsot, akiknek az ízlése teljesen megegyezik az enyémmel: óvatosan közeledjenek a kötethez. A felkészülésben segítségükre lehet a 3:20-as blues, és idemásolok egy jellemző mondatot is:
Remegő, erőszakos mozduattal, mint egy kaméleon, a fegyver után kapott.
