Geistwald Ghasts

Stratégiai együttműködő partnerem, a Könyvtáros Testvér újabb ismertetővel jelentkezik szerény oldalaimon. Nemrégiben megvettem A gójátékos című könyvet, majd rögtön kölcsön is adtam neki, hogy ne verjen agyon, amiért tizenhetedszer is elfelejtettem visszahozni a dedikált Sandman képregényét. Shan Sa kurcmálere mély nyomokat hagyhatott benne, mert maga ajánlotta fel, hogy ír belőle egy rövid posztot. Egyébként a Sandman képregényt azóta visszaadtam neki. Kicsit más: a Librarian blogot a közönség az első, a zsűri a második helyre hozta ki a Golden Blog versenyben. A majom nem ceruza. És most, A gójátékos.

Kevés távol-keleti könyvet olvastam életemben, de olyankor mindig az motoszkált bennem, hogy valamit nagyon nem értek, ami például egy japán ember számára kézenfekvő — nem csoda, ha az egész könyv lényege rejtve marad előttem. Így voltam ezzel A gójátékos olvasása közben is, de ettől még lehetett volna jó. Lassan abba is kezdek beletörődni, hogy az Ulpius-ház szemérmetlenül hazudik a fülszövegekben és az ajánlókban. (A gójátékos borítóján már nincs is ott a kiadó logója, ravasz.) Ez esetben hogyaszongya hely/idő Mandzsúria, II. VH.

Az Ezer Szél nevű kisváros főterén egy fiatal férfi és egy kamasz lány találkozik nap mint nap a gótábla mellett. Mindketten nyerni akarnak. A férfi, a megszálló japán hadsereg álruhás tisztje, a háború elviselhetetlen borzalmai elől menekül a játékba, míg a test gyönyöreit éppen felfedező kamasz lány a családi kötöttségek és a szerelmi csalódás elől. (Ezt csak azért, hogy ne nekem kelljen elmesélni a béna alapsztorit. K.T.)
(...)
... álmok és rémálmok és a gó titokzatos világa elevenedik meg egy férfi és egy nő szenvedélyes játékán keresztül.

Nos, nem tudom, a gónak van-e titokzatos világa (valaki számára a negyedikes matekkönyvnek is van), de hogy ebben a könyvben nem olvashatunk a góról, az is biztos. Az első pár oldalon még próbálkozik azzal az írónő, hogy játszmákról beszél, illetve próbálja azt sugallni, hogy a gótábla kövein keresztül rálátásunk nyílik az ellenfél lelkiállapotára, megismerhetjük a jellemét, ilyesmi — de ezzel gyorsan fel is hagy, hogy legyen hely a dugós részeknek.

Szerelmes regénynek nem rossz, csak nem szerencsés dolog prekoncepcióval belevágni egy könyv olvasásába, mert a csalódás garantált. Ha valaki nem kíváncsi a góra, akkor neki hármasra, vagyis közepesre értékelem A gójátékost. Aki mégis kíváncsi rá, esetleg pont emiatt vásárolta meg a könyvet, az viszont seggre fog esni. Az Ulpius-házról pedig most már tényleg ennyit.