Epic. Eme egyetlen elem  elementáris erővel eltölti ekézésben elfáradt elmémet. Elteltem, elfáradtam; elmerengtem, elhajoltam, elhűtlenedtem, elkergethettek. Epic. Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor számot vet, mérleget von; ezt általában kiváltja valami közvetlen hatás, de jöhet néha magától is, a pillanat vagy egy hangulat hevében. Nálam nem tudom, mi váltotta ki, talán az, hogy életem utóbbi másfél évében minden héten két, néha három alkalommal is játszottam WM/H –t és úgy érzem, elértem a saját maximumomat a játékban, azt a szintet, aminél jobb már csak profi edzővel, szponzorokkal és hivatás-szerű hozzáállással lehetek. Ez persze nem azt jelenti, hogy olyan baromi jó lennék, tucatnyi ember is van, aki bármikor megszorongat, felük-harmaduk meg még a rosszabb napjain is kicsinál a pályán, de talán szégyenkeznem sem kell a teljesítményem miatt – többnyire; azért a belgrádi második körös casterkillt nem teszem ki az ablakba. Oké, akinek büdös az öndicséret kommenteljen be egy "Te vagy a vitéz legény, pajtás, Tyukodi!" -t Cseh Tamás emlékére. Ez eddig úgy hangzik, mint egy búcsú, igaz? Ideje eloszlatnom a hiú reményeket: nem, nem hagyom abba a WM/H –t, még sokáig fogom keseríteni az életeteket; csupán, megakadályozandó a kiégést szükségem van egy kis kikapcsolódásra, ezt egy ideje már érzem.

Egy derűs vasárnapi napon (átlaghőmérséklet Budapesten 25.4 °C, páratartalom 64%, a szél észak-északkeleti 12 km/h) két WM/H meccs között átültem a szomszéd asztalhoz, hogy lássam, mit lehet kezdeni a 6mm magas kiskatonákkal, akiknél az óriási mega-über-harcigép kisebb, mint nálunk a B-13 hobbitjai és leesett az állam. Mert persze, láttam én már a két fanatikus nagyító-fetisisztát kockákkal gurigázni és szabad szemmel alig észlelhető kis izékről kapásból megállapítani, hogy az most egy shútás nob-e vagy gretchin, de a játékmenetet, a szabályokat, magát az egészet soha nem vizsgáltam meg tüzetesebben, beértem azzal, hogy géwé kicsiben, oszt hali. Márpedig, ami géwé, arról kapásból tudjuk, milyen, ugye, kedves sznobtársak? (Igen, én sznob vagyok, kérdezzetek meg bárkit a yachtklubból.) A géwés rendszer egyszerű, mint a faék, hogy a 8 éves amerikai gyerek is értse, egyes fajok überalles a többiekhez képest és az egész arról szól, hogy vegyél-vegyél, amíg érvénytelenítjük az összes figurádat, de kiadunk újakat, amik erősebbek, szóval vegyél-vegyél újra. Vagy épp eltöröljük a teljes fajodat, vagy hivatalosan (zömik kísértetek zokognak a sír felett, hol nem is nemzet, de faj süllyedt el) vagy csak hátulról mellbe, vagyis nem adunk ki új szabályokat hozzájuk, míg a többiek már azt is tudják, hogy ránéznek a régi csoffatagokra és azok a szégyenbe belehalnak (ugye, Dark Eldar?). Hát, sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom a fentieket (egy diplomata veszett el bennem*, csak elég mélyen), de egy kivétel biztosan van, és ez az Epic: Armageddon. A játéknak határozottan előnyére vált, hogy átkerült a Specialist Gameshez, vagyis kidobták a kukába és nem fejlesztik – hivatalosan – tovább, nem adnak ki hozzá új figurákat (Isten véled, Powercreeping!) és egyáltalán, nem a géwé részvényesek pénztárcáját hizlalja, aki esetleg mégis vonzalmat érez iránta; a géwé levette róla a kezét, ezért minden, khmm, vitatható üzletpolitikai hozzáállásból kikerült; nem üldözik az ingyenes rajongói anyagokat, legyenek akár netes magazinok, akár új szabályok, akár csak képregények.

Szóval eme szép vasárnapon megismerkedhettem az Epic: Armageddonnal és betekintést nyertem a rendszerbe, majd szerelmes lettem. Igen, az ember lehet egyszerre többfelé is szerelmes, bár gyakran kiderül, hogy az egyik csak baszdüh (széplelkek kedvéért: puszta testi vágy); reméljük, itt nem erről van szó. A rendszer célja, hogy hatalmas, gyakran napokig tartó ütközeteket szimuláljon, melyben több ezer talpas bunyi,

 többtucat tank, egész tüzérhadosztályok és néhány Titán vesz részt, mindezt légi- és űrtámogatással nyakon öntve; szóval itt le lehetne játszani, amint egy egész Űrgárdista káptalant megtámad egy teljes kaptárflottányi Tyranida. Hadosztályok vonulnak, tankszázadok a kis hozzácsapott zavaró-erők, ezredszintű döntéseket hozunk és mindezt átláthatóan és teljes, már-már Zen egyszerűséggel le is tudjuk vezényelni, vagyis nem kell teljes táblázatokat fejből fújni (egy, azaz egy darab táblázat van a játékban, a tüzérségi tűzre), mint a géwé néhány más (amúgy kitűnő!) játékánál. A teljes elképedés  és vonzalom első hullámát az váltotta ki, hogy: „Felváltva jöttök?!?! Nem kell végigvárni a másik sereg minden egyes lépését?!? …Bazzzzze!!!” Mert bizony ebben a játékban a várakozás- és aggódásteli unalommal töltött idő minimális. A többi, részletes szabály és egyéb nyalánkság csak rátett egy lapáttal, lássuk hát, miről is van nagyba szó.

A világ, vagyis a 40k univerzum ismertetését itt megspórolnám, tessék átfáradni TengerSam kiváló blogjába; aki eddigi életét egy nejlonzacsiban élte le onnan megtudhatja, mi fán terem az Istencsászár, a Káosz (ez utóbbit a dolgozószobámban is megtekinthető), miért gombás minden ork lába és miért fordultak be emóba az eldák. A hátteret régóta imádom, Ian Watson vonzott be az emberfeletti űrgárdisták, emberalatti génorzók és más, kitűnően, idegenül és igen komor hangulatban ábrázolt fajok gravitációs kútjába. Aki nem ismerné Watson munkásságát kötelező módon vegye meg a gyűjteményesen kiadott 40k univerzumos munkáit; ígérem, ha csalódik fejbeverhet a vaskos kötettel. Az univerzumban szereplő összes főbb faj ki van dolgozva a játékhoz, sőt, hála a perrel nem fenyegetett rajongóknak még néhány olyan izé is, amely csak egy páncélozott vekkeróra és egy részeges, minden tengeralattjáróval menthetetlenül közösülni próbáló bálna nászából születhetett volna meg. A fajok hozzák a hozzájuk kötött jellemzőket: az eldák gyorsak, hatékonyak, de nem a páncélzatukkal mennek mennybe; a Birodalmi Gárda a másfélmillió talpasa mellé olyan tüzérségi- és páncélostámogatást pakol le, ami meggondolandóvá tesz minden frontális rohamot.

Az Epic:A –ban a játékos serege formációkból áll; egy formáció lehet gyalogos, gépesített lövész, tüzér, páncélos és még sok minden más, gyakran kereszt-kapcsolt dolog; nagyjából a század-szintnek felel meg a mai fogalmakban (figurálisan egy talp általában egy szakaszt jelképez gyalogságból és egy járművet páncélosokból). A különböző formációk és a teljes sereg összeállításához segítségünkre vannak a sereg-listák, itt mondják meg, mennyi pontért hozhat az ember egy-egy konkrét formációt illetve itt adják meg a kritériumokat; bizonyos fajok nem hozhatnak például páncélosokat, amíg bizonyos számú gyalogos-formációt nem állítottak ki. De aggodalomra nincs ok, ezek a korlátozások egyrészt elég rugalmasok (többnyire vannak olcsó talpasok, akikkel ki lehet elégíteni, aztán gyühet a menet!), márészt hála az !ingyenesen! hozzáférhető rajongói anyagoknak mindenki megtalálja a vágyainak megfelelő ork klánt vagy elda mestervilágot, ahol épp a páncélosokat vagy a légierőt részesítik előnyben. Minden lehetséges formációnak vannak statisztikái (sebesség, páncélzat, közelharci érték, tűzharci érték, fegyverzet etc.) és bizonyos mértékben testreszabható; persze ha 6mm magas fazonokról beszélünk ne várjuk, hogy az utolsó rakétavetőt is rámodellezük a pókokra, inkább globálisabb a testreszabás: veszünk lövészeinknek támogató-szállító járművet, így gépesített lövészekké lépnek elő vagy épp tankjaink bizonyos hányadát kicseréljük légelhárítókra vagy épp lángszórós tankokra, az ellenséges gyalogság osztatlan örömére. Addig sorakoztatjuk a formációkat, amíg elfogynak a pontjaink és kialakul a seregünk; egy átlagos csatában kb. 7-12 formációnk lesz 3000 pont felhasználásából.

Ezután nincs más teendőnk, mint felállítani a terepet, kijelölni a célpontokat (nem, nem az ellen soraiból; stratégiai célokért, területekért, kulcspozíciókért megy a tusa), feltenni a seregeket és jöhet az élvezet. Egy átlagos csata általában három körből áll, ennyi cselekvés áll rendelkezésünkre, hogy pontokat szerezzünk; egyik vonzó vonása a játéknak, hogy nem az eszetlen gyakás a célja (jó, az orkokat kivéve), hanem a pontszerzés, melynek csak kisebb része teljesíthető gyilkolással, a többihez helyezkedni kell a pályán. Tudom, nem ez az egyetlen ilyen játék, spanyolviasz sehol nincs benne, de az összkép, az összkép…! A körében a játékos parancsot ad egy formációjának, kockadobással szimulálja, eljutott-e a parancs a vezetőig (ha nem, akkor sincs akkora baj, csak korlátozottak lesznek a lehetőségei); cselekszik vele, majd az ellenfél is parancsot ad a saját bagázsának, cselekszik vele és így tovább, amíg minden formáció nem csinált valamit. A kiadható parancsok lefedik a teljes skálát (lőj, mozogj-lőj, mozogj-mozogj-lőj, rohamozz, mozogj-mozogj-mozogj-de-gyorsan-ám, rendeződj, állj-lesben  etc.). A legszebb a lesvetés (overwatch) parancs, amit kedvenc WM/H –mból hiányolok: a kijelölt csapat feszülten várja, hogy ellenség tévedjen a lőtávjába, és ha ez megtörténik, rázúdít mindent, amije csak van. A harc is remekül sikerült, van közelharci roham, kölcsönös tűzharc, vagy épp csak messziről rálövés az ellenre; itt a lőtávok közelítik a valóságot, a tüzérség például a pálya egyik sarkától a másikig hatékony, és a gyalogok sem csak olyan messzire lőnek, amennyit egy futó ember ugyanannyi idő alatt megtesz. Ha valamelyik formációt tűz alá veszik megérzi a morálja; ha még veszteségei is vannak ez odáig fajulhat, hogy menekülni kezd, bár később még rendeződhet és újra bekapcsolódhat a harcba. A játékban jellemzőbb az ellenfél megfutamítása, mint teljes kiirtása, ezzel is növelve a szenvedő fél reményeit, mert hiszen egy jó dobás és újra harcképes a pontjai felét felemésztő ultra-mega-giga-tankezred, amely most épp stratégiai elszakadást hajt végre teljes sebességgel. Miután mindenki parancsot kapott vége a körnek, lehet rendeződni a következő körre vagy számolni, ha gémóver van.

Mondom, egyszerű, de nagyszerű; remekül ki van dolgozva a formációk közötti tűztámogatás, a kereszttűz, a tüzérség, az orbitális támogatás, a légierő; ráadásul komoly számolással és helyezkedéssel még a talpas bunyik is veszélyesek lehetnek a tankokra és még a fajok közötti egyensúllyal sem szarták le a kalapács nyelét, egyes, túlzott rajongással átfűtött nem-hivatalos sereglistáktól eltekintve. A játék másik vonzereje az ára; mivel főleg műanyag, kisméretű figurákról van szó és a játék már nem támogatott, de azért lelkes bázissal rendelkezik az angol E-Bay tele van vele; már 15 font + P&P ért hozzájuthat bárki egy játszható sereghez és a teljes legyűjtés költsége sem éri el mondjuk egy 750 pontos WM/H sereg felállításának szintjét. Szerencsére a géwé jópénzért még küld a raktárból mindent, ami hiányzik és a Forgeworld sem szüntette meg teljesen az ellátást. Természetesen az összes hivatalos szabály, sereglista és ismertető ingyenesen letölthető a Specialist Gamestől, nem is beszélve a komoly rajongói háttér- és segédanyagokról.

Összefoglalásként adott tehát egy hangulatos világra épülő, egyszerű, de taktikai mélységeket magában foglaló, olcsón elkezdhető rendszer, melynek egyetlen hátránya, hogy kishazánk teljes játékos-közösségét ki lehetne teríteni egy hatlövetűvel és még maradna három lőszerünk a parkolóőrökre. Mégis, épp a változatosság és az eltérések okán én belevágok, pihenésként a sok kombózás és powergémerkedés között; ha megtetszett, csatlakozz hozzánk!

 És még egy fenyegetés: a Battlefleet Gothic -ba is beleszerettem; amint kipróbálom arról is hallani fogtok; hacsak át nem raktok a sok géwés cuccal SAM blogjára.

·         * Uraim, mielőtt kinyílna a bicska: a géwés rendszerek nem rosszak, sőt, élvezetesek, remekül játszhatóak, csak ugye a zaibatsu mögöttük, azt tudnám feledni!