A „hogyan nyújtsuk meg tanulmányainkat fél évvel” project keretében tanulás helyett inkább a Kristálycsarnokot látogattam meg a mai hűvös vasárnapon, hogy két óra várakozás és egy Malifaux mérkőzés megtekintése után végre ellenfelem is akadjon, korábbi legyőzőm: Wolfi személyében.

Serény tereprendezést követően neki is láttunk az érdemi munkának, mivel nyertem a kezdést, én pakolhattam először. Az asztal bal szélére egy teljes Temple Flameguard osztag került, csatolmánnyal, szoros alakzatban, mögéjük Rhupert, Orin Midwinter, Feora és hű segítője: Gorman. Jobbra a lovasok álltak fel, az Avatarral és Gravusszal. Velük szembe Yuri és a Widowmakerek kerültek egy erdő takarásába, középre három ’jack egy Koldun Lord és Sorscha társaságában, balra tőlük pedig a Doom Reaverek. Látható tehát, hogy hellyel-közzel tökéletes visszavágó kerekedett, bár korábbi ’casterem lecserélése és a gyalogság számának növelése jótékony hatással volt az erőviszonyokra.

A magam részéről bátran törtem előre, Wolfi pedig lövöldözött és helyezkedett az első körökben, miközben megkezdtük az „erdei mészárlás” (részemről: bénázás) hadműveletet. Történt ugyanis, hogy a fák között Yurinak ugrottam, hogy aztán ne tudjam leütni Gravussal (nyolcat kellett volna dobnom három kockával), és ezért aztán ráálljak két másik lóval is, akiket a következő körben (és valamikor a harmadikban kedves dragoonumot is) megegye reggelire az elvetemült bandita. Sebaj, ahogy én  a hulladék dobásoknak köszönhetően a lovaimat, úgy Wolfi a Doom Reavereit vesztette el néhány körrel később Feora lángszóróinak köszönhetően, miközben középen a Flameguardok és az Avatar verekedni kezdtek Khador masináival. Miután kinyílt, leesett a Devastator, a Jugger pedig három seben élte túl a lángoló lándzsákkal való találkozást, hogy még további három körig vegetáljon. Persze később jött Sorscha és jöttek az Özvegycsinálók, hogy a feat körében leirtsák minden unitomat és megtépjék az Avatart. Innentől aztán kissé beállt a játék, nekem feljavultak a dobásaim, Wolfié pedig végleg elromlottak, úgyhogy három körön át kommandóztunk a seregünk romjaival, kb. hét vagy nyolc modell sakkozott egymással legalább egy fél órán át. Volt egy pont, ahol egy nagyon érdekes problémára találtam egy jó kis megoldást. Ha ott bejön ördögi tervem, elég eldöntött lett volna a meccs, mivel Feora, egy lovas, és két támogató soló maradt volna egy featet bent tartó Soscha, két jack, egy doom reaver, Yuri, és három widowmaker ellen. Mivel az Avatarra nem lehet varázsolni, egy widowmakert bemozgattam közelharcba, majd arra castoltam a templates KD-s varázslatot. Arra nem is bazíroztam, hogy találhatok, így bemértem a távolságot, hogy az Avatarról ne csússzon le a sablon. Csakhogy a template gyakorlatilag az egyetlen olyan irányba szóródott ami nekem is gebasz volt, és a célponton kívül leKDolta a saját jackemet is, aki ráadásul amellett, hogy nem tudott rámérni az Avatarra, még a másik jackemet is feltartotta a támadásban.

A végén aztán sikerült minden khadori masinát kiiktatnom, viszont ellenfelem is eljutott az Avatar kilövésének küszöbére… mikor is Wolfi kockái bemondták az unalmast, és kedvenc gépem egy, azaz egyetlen seben túlélte a varázslatok és lövések össztüzét (oké, az, hogy nem lehet rá varázsolni, csak most, a bejegyzés írása közben jutott eszembe, pedig a játék elején még figyeltünk rá), mire a khadoriak méltán híres hadvezére feladta a kockadobálásba fulladt meccset.

Hogy Feora tudott volna-e mit kezdeni Sorschával 1vs1-ben, az tehát nem derült ki, de már maga a végjáték is mutatta, hogy ezúttal jóval kiegyensúlyozottabb seregek csaptak össze az asztal zöldjén.
 

Jó pár játékkal a hátam mögött most már azt tudom mondani: nagyon bejön az Mk II, a tápos unitokat visszavették, durvák lettek a ’jackek, letisztultabb a játékmenet. A screening ugyan hiányzik és sajnálom, hogy kivették, de így utólag visszagondolva elég ritkán került volna elő a játékban, szinte nem is hiányzik. Bár néhány dolgot talán túlzottan is fejbe vágott a nerf-kalapács (pl. az eddig überdurva lovasságom újabban csak ponttemetőnek tűnik), én inkább azt mondanám, hogy most már nem lehet esztelenül játszani, csak tolni előre az egységeket és dobálni a kockákat, kiütni egy soloval egy warjacket, vagy kacagva túlélni egy rohamot.

Most már csak az kell, hogy minden kedves sporttárs végezzen a melóval, sulival, utazgatással és elkészüljön a végleges Hordes sereglista is, hogy aztán újra egymásnak lehessen esni, akár egy verseny keretében.