Idejét sem tudom, mikor volt utoljára társasjátékos poszt a blogon. Hála a magasságosnak, minden évben van az embernek szülinapja. És ha másik három barátjának is nagyjából ugyanakkor van, akkor adja magát a remek ötlet: lepjük meg egymást 0,25 társasjátékkal! És ha már úgyis egyszerre kell átadni az ajándékot, iszunk egy sört, közben meg felpattintjuk a zárófóliát. (Aztán iszunk még párat, de akkor már a csomagolással nem kell szöszölni.)

Az idei év kiválasztottja a kiválóbbnál-kiválóbb gámákat kiadó Fantasy Flight Games 22 év után újra kiadott üdvöskéje a Chaos Marauders lett.

Az elnevezés egyszerre találó és félrevezető, mivel valóban a Warhammer világa adja a hátteret, ám a cselekmény nem démonok és boszorkánymesterek, hanem a spóratelepeknél nem bonyolultabb idegrendszerrel operáló orkok körül zajlik. Egészen konkrétan az a cél, hogy a legsukárabb csatasorokat felállítva a mi törzsünk legyen az, aki elsőként menetelve vezetheti a fajtársakat a következő nagy... hatásszünet... igen, háborúba.

110 kártyalap adja a játék esszenciáját, amelyekhez nem kell kis zacskókban új lapokat venni - áldassék a neve minden prófétának! A kártyákat egyetlen pakliba kell állítani, és a 2-4 törzsfő egyaránt ebből veszen. Ezekből kell elkezdeni építgetni csatasorainkat, és ha valamelyik fél elérte a három kész csatasort, lehet számolni a győzelmi pontokat

A kártyák lepakolásának legalább annyi megkötése van (mit, mikor, hová), mint annak, hogy meddig húzhat újabb és újabb lapokat az éppen aktív játékos. Na azért semmi bonyolultra nem kell gondolni. Például minden sort egy zászlósnak kell nyitnia (bal szélen), és egy zenésznek zárnia (jobbról). Mondjuk van olyan álértelmiségi, akinek ezt is sikerült elkavarnia, és ezzel kvázi kiírnia magát az adott játékból. Ráadásul kétszer is. Ugyanúgy! Gyász. (A nevet nem mondom meg, de nem Geistwald és nem a másik két műkedvelő volt.)

Az elkészült sorokkal aztán sebtiben neki is ronthatunk a szomszéd törzsek épp összeállás alatt megrendezésre kerülő bandájának, szakterminológiával élve: az incomplete battle line-nak. Ennek egyik legfontosabb feltétele, hogy kártyáink összereje meghaladja a kiszemelt csapatét. Ez jól mutatja az ork néplélek bölcsességét. Kizárólag gyengébbekbe kötnek bele. Ettől még előfordulhat, hogy a fagyi visszanyal, és Gorkig kergetik vissza a támadókat.

A véletlen szerepét a roppant rejtélyes Cube of Doom hivatott betölteni, amit a szabálykönyv szerint a fantáziával nem rendelkező szerencsétlenek csak dobókockaként szoktak emlegetni. Na ezen a speciális kockán van 5 ork és egy káosz jel. Utóbbinál általában nem örül az, akinek éppen hajítania kellett. A fent említett támadásnál például ilyenkor a támadó egységei megsemmisülnek, míg felszereléseit és egyéb speckó kártyáit szépen magához húzza és saját, nem kevésbé alantas céljaira használhatja fel a védő.

Ennél komolyabb szabályelemzésbe azért nem mennék bele, mert egyrészt nem sokkal bonyolultabb a teljes játék sem, másrészt meg mindjárt itt a lap alja meg az internet vége, úgyhogy inkább említenék néhány tréfás apróságot. Talán visszaadja, mire számíthat az, aki nekiül a társasnak.

A kezdés jogát nem véletlen sorshúzás, életkor vagy egyéb bevett dolog dönti el, hanem az, hogy kinek van a legzöldebb ruhája. A játék végi döntetleneket a hangosabban követelőző fél nyeri. Vagy például ott van a névadó egység, a Chaos Marauders lovasság a játék legerősebb alakulata. Ezt ha valaki kihúzza és lehelyezi magához, a többiek közül bárki megszerezheti amíg a húzó játékos köre tart. A feltétel mindössze annyi, hogy a leggyorsabban (és hangosan!) ki kell mondani, hogy Khéjosz Máráudersz. El lehet képzelni, milyen az, amikor egy közepesen kulturált kocsmában vidám 30-asokból álló asztaltársaságunk egyik tagja hirtelen fejhangon sikítozni kezdi a fenti nevet...

Össz-szegezés-savazás
Egyetlen este alatt négy partit tudtunk lenyomni, úgy hogy ebben szabályértelmezés, étkezés és némi small talk is benne volt. Pergősnek tehát pergős a téma, ami kifejezetten pozitív egy ilyen sör mellé kifejlesztett játéknál.

Egyszerűnek sem bonyolult, ám a készítők kicsit fura megoldást alkalmaztak azzal, hogy a szabálykönyvet és a speciális kártyák magyarázószövegeit két külön füzetkébe rendezték. Nagyon csalóka, hogy az ember elolvassa a nettó kábé egy gépelt oldalt kitevő szabályokat, és azt hiszi, tudja, mit lehet és mit nem. A probléma ott van, hogy a kártyás kiskönyv legalább annyi fontos szabályt tartalmaz, mint maga a rúlbúk, úgyhogy ennek átnézése nélkül nem is érdemes belefogni.

A győzelmi pontok rendszerének bírálatához talán még nincs elég tapasztalatom, de nagyon úgy tűnik, hogy a befejező játékost (azaz azt, aki 3 csatasort készített) nem igazán lehet megverni a többi, kevesebb pontot érő tételekkel. Akkor meg minek bajlódni vele?

Mindenesetre a kis fanyalgás ellenére is abszolút pozitívban zárt nálam a cucc. Sőt, mind a négyünknél, ha jól vettem ki a reakciókat. Egy egyszerű, pergős, röhögös, büfögős társasjáték. Ha olyan napod van, hogy pont ennyi kell, akkor nem kell tovább keresned. (Annál inkább egy baromi nagy kocsmaasztalt, mert 4 játékosnál elképesztően sok helyet foglal.)