A C2A Liga 5 hét szervezett, mégis brutális Warmachine és Horda játékot takar, melynek célja a szórakozás és a szórakoztatás, valamint minél több új játékos megnyerése, valamint a már meglévő játékosok aktivitásának támogatása. A játékokat a szervező klubokban, a Cantinában, a Főnixben, és a Kristálycsarnokban lehet lejátszani. A résztvevők ligapontokat gyűjtenek a lejátszott játékokkal. A legtöbbet szerző játékos lesz a liga bajnoka a szezon végén!

Ezen kívül még két fontos aspektusban is folyik a küzdelem, minden liga szezonban más más bónusz célokat lehet teljesíteni. A játékok háttértörténete hétről hétre változik, amelyről a szervezők tájékoztatják a játékosokat. Mivel a szervezők maguk is játszanak, a körülmények előre rögzítettek, de meglepetésként hirdetjük ki minden hét első liganapján.

A Viharszikla Hegység

Írta:Aeryn Rudel

Fordította: Sirenis és Wolfi

Zsoldosok

A szurdoktól nyugatra lévő elszórt szikláknál számszeríjak húrjai csendes pattanással engedték útjukra lövedékeiket. Murgan szorosan maga elé tartotta pajzsát, és amennyire csak tudta összehúzta magát, ahogy a lövedékek becsapódtak. Nem kis nehézséget okozott, hogy saját két és fél méteres alakját bepréselje a védelmet nyújtó pajzsa mögé. A lövedékek kopogva záporoztak a bronzveretes eszközön, de nem találtak rajta gyenge pontot.
“Kitartóak a fattyak!” - Murgan térdénél Vornek Blackheel Kapitány bakancsával a földbe taposott egy elf nyílvesszőt. - “És pontosak is a nyavalyások!” - A Highshieldek Kapitányának arca grimaszba rándult, sötét szemeiben gyűlölet csillant, ahogy ellenségeiket méregette az ogrun pajzsának árnyékából.
Murgan lenézett feljebbvalójára, majd beleegyezően bólintott. - “Bizony ám, és ráadásul elég elszántnak is tűnnek. Dhunia nevére, egyáltalán mit keresnek Ios szülöttei idefent Északon?” Vornek keserű szarkazmussal a hangjában válaszolt. - “Tapasztalataim szerint az elfeknek sosem kellett túl sok motiváció ahhoz, hogy akárkit lemészároljanak, aki nem elf. De mi még csak nem is valami stratégiailag fontos pontot őrzünk. Baram-erőd pontosan az ismert világ seggén található...”
Vorneknek igaza volt. Baram-erőd elég rossz hírnévre tett szert a Searforge Bizottságban. Részegeskedők,  tolvajok, rosszvérűek gyűjtőhelyévé vált. Büntetésüket elkerülve száműzettek Baramba szerződésük lejártáig. Olyan messzire esett a már kitaposott kereskedelmi útvonalaktól, és annyira lényegtelen volt mind Khador, mind Rhul számára, hogy a Searforge Bizottság úgy gondolta, az ide helyezettek nem tudnak rontani a Bizottság hírnevén.
A kis kőerőd a Viharszikla-hegység khador oldalán épült. Khador kereskedők útban Horgenhold felé gyakran Baram-erődön keresztül utaztak. A helyőrség három osztag High Shield Gun Corpsból és egy kivénhedt ogrun harcosból állt. A törpék az áthaladó karavánok biztosításával voltak megbízva, és ritkán kellett egy, a magas vámdíjakon felbőszült kereskedőnél nagyobb veszéllyel szembeszállniuk. Az ilyen események is csak arra voltak jók, hogy megtörjék a mindennapok szerencsejátékkal, ivászattal és verekedéssel terhes monoton unalmát.
A helyőrség nagy része a tehetséges, de rendkívül nyers Vornek Blackheel parancsnoklatába volt rendelve, néhányan önszántukból csatlakoztak e távoli település csapataihoz. Olyan hely volt ez, ahol könnyedén feledésbe merülhetett az ember fia. Murgan számára azonban azt a helyet jelentette, ahová saját emlékei elől menekülhetett.
A korune nélküli veterán ogrunoknak nincs helye saját vagy a törpe társadalomban. Murgan korune-ja már több mint egy évtizede csatában esett el. Bár a mestere haláláról nem tehetett, saját túlélése óriási hibaként és teherként nehezedett vállára. Nem maradt túl sok választása. Nyugdíjazás, és hátralévő életében a hibáján való rágódás várt volna rá, ám ehelyett inkább kérvényt nyújtott be a Bizottsághoz szolgálati idejének meghosszabbítására. Elsőre elutasították, de ő makacsul ragaszkodott hozzá, míg végül a Bizottság egy feltétellel beleegyezett. Mégpedig azzal, hogy a szolgálat helyét ők választják meg. Így Baram-erődbe vezényelték (néhányan azt mondanák, hogy Baram-erődre ítélték), ahol Blackheel Kapitányt szolgálta már több mint egy évtizede.
Vorneknek a segítségével sikerült lebirkózni a Baramba áramló semmirekellők sosem apadó áramlását, Murgan pedig visszanyerte elvesztett önbecsülésének egy részét. Bár kapcsolata a High Shield Kapitánnyal teljesen különbözött az előző korune-jával ápolt kapcsolatától, a hosszú évek alatt köztük is egyfajta kapocs alakult ki, melyet laikusok akár barátságnak is nevezhetnének, de a “cellatárs” jobban illett rá.
“Talán visszalőhetnénk!” - mondta Vornek, - “Bár az előző öt sorozat is legfeljebb arra volt bizonyíték, hogy mekkora trágya lövészek is vagyunk!”  - motyogta a bajsza alatt végigtekintve a tőle jobbra és balra húzódó vonalakon. - “Halljátok anyaszomorítók?!” - üvöltötte. - “Még Toruk Nagyúr valagát sem találnátok el, ha rátok akarna telepedni!” - A leszúrás néhány gyenge káromkodásnál nagyobb hatást nem váltott ki, leszámítva egy furcsa, görcsös torokhangot, mely leginkább az okádásra emlékeztette Vorneket.
“Kurn?” - kérdezte Murgan a kapitányt. Kurn volt Baram leghírhedtebb nagyivója.
Vornek beletörődően bólintott. - “Ki más... Asszem tegnap azt a löttyöt itta, amivel a puskapor maradványokat távolítjuk el a fegyverből...”
Murgan is végigtekintett a törpék sorain. Mindegyik standard High Shield fegyverzetet viselt. Acél mellvértet, vastag kesztyűket és masszív téglalap alakú pajzsokat, amelyek fejbúbtól bokáig takarták használójukat. Az egység elsődleges fegyvere egy masszív kétcsövű puska volt. Elég könnyű volt az egykezes használathoz, de elég erős is ahhoz, hogy akár a páncélzatot is átvigye a lövedéke. Mindegyik Gun Corps tagnál egy rövid nyelű fejsze is volt a közelharchoz.
Ám ezek az egységek mégsem számítottak standard Gun Corps egységnek, hiszen Baram-erőd harcosainak lecsövesedett állapota a legelvetemültebb High Shield tisztet is elborzasztotta volna. Igazság szerint jó pár magas rangú parancsnok tiltakozott petícióban a Bizottságnál, hogy Baram egységeit zárják ki a High Shieldek közül. Ezek a próbálkozások azonban nem jártak sikerrel, hiszen minden szervezetnek szüksége van egy helyre, ahol a “szemetét” tarthatja. Ám ez sem jelentett bocsánatot az egységek felszerelésének állapotára. Rozsdafoltok (néhány helyen akkorák, mint Murgan ökle) éktelenkedtek majdnem minden törpe páncélzatán, és a puskák nagy része hónapok óta nem volt rendesen kipucolva. Murgan meglepődött volna, ha akár csak egy olyan baltát is talál, ami elég éles ahhoz, hogy kenyeret lehessen vele vágni, nemhogy ellenséges páncélzatot. Izzadtság és a pórusokból áramló másnapos alkoholbűz hömpölygött a hozzá legközelebb álló harcosokból, és jópáran a felszerelés puszta súlya alatt is levegőért kapkodtak.
Murgan a törpék alkotta vonalak közepén állt, Vornek mellett. A legnagyobb törpénél is kétszer volt nagyobb, úgy magaslott ki a körülötte álló csürhéből, ahogy pallos a bicskák közül. Pajzsa széltében volt akkora, mint a törpék hosszában, fűrészfogas alabárdját borotvaélesre köszörülte.
“Harcállásba!” - üvöltötte Vornek. Húsz pajzs csapódott a földhöz majdnem egyszerre. Húsz karabély csöve siklott a pajzson található résbe. Ennek köszönhetően a High Shieldek úgy tudtak célra tartani, hogy közben nem kellett feladniuk pajzsuk védelmét.
“Tűz!”
Fülsiketítő robbanás rázta meg a törpe vonalakat, és a vízmosás túlsó oldalán a sziklatörmelék ezernyi darabra robbant. Ahogy a por és a füst leült, egy magányos elf hulla vált láthatóvá.
“Egyet elkaptunk!” - nyugtázta Vornek, majd morogva folytatta. - “Egyetlen elf hulla hat sorozatból! Ilyen tempóban itt ülünk holnap estig.”
“Hát akkor itt ülünk holnap estig” – válaszolta rezignáltan Murgan. Pajzsát maga elé tartva várta az elkerülhetetlen válaszcsapást. A törpék nagy része is pajzsa fedezékében töltötte újra karabélyát, káromkodva és morogva. Azt a néhány társukat, akik elestek az elfek támadásában, már visszacipelték az erőd biztonságába.
“Micsoda?” - Vornek zavarodottnak tűnt.
“Kivárjuk.” - folytatta Murgan és a pajzsára mutatott. A felszínét karcolások borították, de egyetlen elf vessző sem ütötte át anyagát. A törpék pajzsairól is ugyanez volt elmondható. - “Nem elég erősek a számszeríjaik a pajzsaink átütéséhez, és biztosan ki fognak fogyni a lőszerből egy idő után.”
“De nekünk bőven van utánpótlásunk és muníciónk, akár hetekre is.” - fejezte be Vornek az ogrun helyett. - “Rühellem, hogy itt kell dekkolni, de nem ez a legrosszabb ötlet, amit ma hallottam...”
“Tőled ez már dicséret.” – vigyorodott el Murgan, majd az ellenség irányába pillantott. – “De nem hiszem, hogy sokáig kellene várnunk. Ez a támadás elég kétségbeesettnek tűnik nekem. Ha kitartunk, biztosan belehajszoljuk őket egy elhamarkodott lépésbe.”
Az elfek Baram kapuitól úgy 50 méterre álltak újból alakzatba, egy sziklákkal teleszórt meredélyen, amit a tavalyi heves esőzés során bekövetkezett földcsuszamlás alakított ki. Mivel a karavánok így is át tudtak rajta vergődni, Vornek nem vette a fáradtságot az eltakarítására. Akkor csak felesleges időpocsékolásnak tűnt a munka, de a területen maradt sziklák most remek fedezéket szolgáltattak az előrenyomuló elfeknek.
Murgan hirtelen mozgásra lett figyelmes a szurdok túloldalán. Két iosi sprintelt ki fedezékéből, majd villámgyorsan eltűntek egy szikla mögött, még mielőtt pontosan meg tudta volna határozni pozíciójukat.
“Láttad ezt?” - kérdezte Murgan Vorneket.
“Aha. Különböztek a többitől, nem?”
“Fekete köpeny. És nem számszeríj volt náluk. Valamit cipeltek, egy puskát talán?” – dünnyögte Murgan.
Egy fény-nyaláb jelent meg ott, ahol a két alak eltűnt, és egy mély, velőig hatoló búgás hallatszott pozíciójuk felől. Murgan már épp figyelmeztette volna társait, mikor hirtelen egy éles dörrenés visszhangzott végig a szurdokon. A tőle balra álló törpe harcos (Ulik, egy alig néhány napja besorozott törpe) feje túlérett dinnyeként robbant szét, vérrel és agyvelődarabokkal terítve be a körülötte állókat. A hulla hátrazuhant, így Murgan tisztán látta a szemmagasságban tátongó lyukat Ulik pajzsán.
“Orvlövészek!” – üvöltötte az ogrun, majd a földre vetette magát.
Vornek leblokkolt. Mozdulni sem bírt, csak szájtátva bámulta a hullát, és a kilyuggatott pajzsot.
“Földre idióta!” – ordította Murgan, majd elengedte bárdját, és a földre rántotta a High Shield kapitányt maga mellé. Az orvlövészek ismét tüzeltek, és egy újabb törpe harcos (Murgan nem tudta megmondani kicsoda) üvöltött fel fájdalmában, majd egy újabb lövés után örökre elhallgatott.
Vornek felpillantott és egy jó adag sarat köpött maga mellé. - “Mindenki a földre!” - kiáltotta. Az arcvonalnak nem kellett több bíztatás, a szurdok tizennyolc teljes páncélba öltözött harcos földre vetődésének zajával telt meg.
“Ennyit arról, hogy kivárjuk őket.” - Vornek Murgan felé fordította poros fejét. - “ Azok az istenverte lövészek darabokra lőnek minket, és még csak le sem izzadnak közben!”
“Csak ketten vannak.” – válaszolt nehézkésen Murgan a földre lapulva, de annyira nagy célpontot nyújtott, hogy nem merte felemelni a fejét. - “Megrohanhatnánk a pozíciójukat.”
“Ehhez már késő.” - mondta Vornek beletörődve szomorú sorsukba. - “Hegyesfülű barátainknak más ötletük támadt.”
Megkockáztatva a fejlövést Murgan kinézett fedezékéből és követte Vornek tekintetét. Kéttucatnyi elf harcos rohamozta meg épp állásaikat, kecses pengéiket csapásra emelve. A délutáni napfény szikrázva tört meg rajtuk. Élükön egy talpig fehér páncélba öltözött harcos futott. Meztelen pengéjét magasan feje fölé emelte, ahogy gond nélkül rohamozott a szurdok nehéz talaján.
Vornek talpra kászálódott. - “A férgek az orvlövészeikkel nyertek időt a rohamhoz! Okos.” - mondta maró gúnnyal a hangjában.
Murgan is felállt, ahogy a törpe arcvonal többi része is talpra kecmergett, majd alakzatba állt, hogy fogadja az elf rohamot. Lejjebb engedte pajzsát, és felemelte alabárdját. Döfésre készen tartotta jobb válla felett, mint a lándzsákat szokás. Egy rövid, keserű vigyort engedett meg Vornek irányába. - “Legalább nem kell napestig várnod.”
Vornek kiköpött és karabélyát az elfekre szegezte. - “Baromi jó. Repesek az örömtől, amiért a legyilkolásom végre felkerült a teendőik listájára!”

Retribution of Scyrah

A törpék tüzet nyitottak, így a karabélyaikból feltörő füst kitakarta őket. Kaelyssa szinte érezte a bőrén az apró fémlövedékek üvöltését. Tigrisbukfencben előrevetette magát, így a golyók veszélytelenül süvítettek el a feje felett. Az ugrás azonban nem lassította le, és kigurulva annak energiáit már csak kevesebb, mint tíz méterre egyenesedett fel a törpék arcvonalától. Kaelyssa kétosztagnyi mage huntere mellette rohamozott. Kitűnően képzett veteránok voltak, akik nem egyszer harcoltak már túlerő ellenében. Myrmidonok híján őket kellett használnia a törpék arcvonalának szétzilálására, de ebben a szerepben annyira nem jeleskedtek. A mage hunterek félelmetes orgyilkosok voltak, akik az árnyakban rejtőzve meglepetésszerűen támadták le ellenségeiket, a meglepetés erejét a maguk javára fordítva. A nyílt terepen rohamozás szöges ellentétben állt azzal a harcmodorral, amit évszázadok alatt tökéletesítettek.
De mégis mi más esélyük lett volna?
A sárkányivadékok szorosan a nyomukban voltak. Kopók módjára üldözték őt Klywen kapuitól a Viharszikla-hegységen át egészen idáig. A nyssek vezetője rendkívüli nyomolvasónak bizonyult, még Kaelyssa trükkjei sem térítették le a nyomról. Torz követőik egyszer már sikeresen bekerítették őt és mage huntereit egy szűk kanyonban. A csata hatalmas áldozatot követelt, a sárkányivadékok és a fekete tollú nyílvesszők Kaelyssa fél seregének vesztét okozták. Még mindig érezte a csata fájdalmas emlékét, amit egy átkozott Nyss penge okozott bal combján. A seb minden lépéssel fájdalomhullámokat küldött Kaelyssa idegrendszerébe, és érezte, hogy közel sem olyan gyors és kecses, mint szokott, de volt már ő nagyobb bajban is.
A törpék közte és célja, a Nyreth bázis között álltak, ahol egy teljes légiónyi Dawnguard várta érkezését. Enélkül az erősítés nélkül Kaelyssa tudta, hogy Klywen bázisa nem tudja tartani magát a sárkányivadékok támadásával szemben még egy hétig sem. Összes Myrmidonját kénytelen volt a védők segítségére hátrahagyni, így az, hogy kis csapatával meg tudott szökni és idáig eljutott a sárkányfattyakat elkerülve szinte már csodaszámba ment. Egy düledező erőd és egy csapat züllött törpe a semmi közepén már nem állíthatta meg.
Kaelyssa szíve gyorsabb ütemben kezdett verni, ahogy a törpék vonalaihoz közelített. Előhívta mentális energiáit és csapatát védelmező sötétséggel vette körül. Ez majd elhallgattatja azokat a puskákat, míg rohamtávba nem érnek. Terve egyszerű volt: lerohanni a törpéket, áttörni védelmükön és meg sem állni Nyrethig. Nem hitte, hogy a törpék üldöznék őket. Elég hamar lesz nagyobb gondjuk is, amikor az őket üldöző sárkányivadékok a nyakukon lesznek.
A törpe vonalak közepét rohanta le, ami a legnehezebb feladatnak ígérkezett. Az ogrun harcos törpe társai fölé tornyosult, íves pajzsa karcosan, de töretlenül védelmezte. Bárdját váll felett tartotta, döfésre készen várta Kaelyssa rohamát.
Mikor már csak pár lépésre voltak, a törpék újabb sorozatot eresztettek meg. Ilyen közel a vonalhoz Kaelyssa varázslata már nem nyújtott semmiféle védelmet össztűzzel szemben. Szeme sarkából látta, ahogy jónéhány mage hunter társa felbukik. Gyászra azonban nem maradt ideje, mert az ogrun pajzsa azon nyomban megvillant előtte, a lándzsa hegye pedig kilőtt felé. A harcos termetéhez és a brutálisan nehéz páncélzatához képest meglepően fürgén döfött ki. Kaelyssa lassítás helyett azonban egy gyors keresztvágással térítette ki az ogrun támadását. Kardja, Vengeance gond nélkül ütötte félre az ormótlan lándzsát jobb válla irányába. Ellenfele azonnal visszarántotta fegyverét a következő támadásra. Már Kaelyssa is elérte volna kardjával, azonban a pajzsa mögül támadó harcos hatalmas, átüthetetlen vastömegnek tűnt. Nem volt ínyére az ilyen párbaj, nem szeretett nála nagyobb és jobban páncélozott ellenfelek ellen küzdeni. Így inkább megeresztett Vengeance-szel egy fejre irányuló vágást, és mikor a harcos védekezésre emelte pajzsát kihasználta, hogy a nagy fémdarab kitakarja az ogrun látását. A combjában izzó fájdalomra fittyet hányva felszökkent a pajzs tetejére, majd elrugaszkodott. Kecses szaltóval repült át a harcos felett, melynek tetején lefelé döfött kardjával. Sebesült lába azonban nem bírta a terhelést, így a szaltó íve nem a betervezettre sikerült. Ez elég volt ahhoz, hogy a penge ne a nyakszirtbe, hanem néhány centivel elvétve a célt, az ogrun vállába mélyedjen. A seb mély volt ugyan, de közel sem halálos.
A landolásnak simának kellett volna lennie, ám sérülésének köszönhetően a betervezett kiegyensúlyozott küzdőállás helyett Kaelyssa megbotlott, és az esést elkerülendő még kardját is a földbe kellett szúrnia, hogy egyensúlyát megtartsa. Lába már nem bírta tovább a terhelést. Érezte, hogy valami elpattan, és a felnyíló sebből vér folyik végig a lábán páncélzata alatt. Az ogrun megint meglepte fürgeségével, ahogy hátra perdült és nehéz pajzsát széles körívben lendítette felé.
Egyensúlyát vesztve már nem tudta kikerülni az ütést, és az ogrun pajzsának bronz széle egy elszabadult warjack erejével csapódott arcába. Erőtere felizzott, ahogy tompítani próbálta az ütést, azonban Kaelyssa már túl sok energiát felhasznált a támadásra, így nem maradt elég ereje az ogrun támadásának tompítására. A csapás meglepő könnyedséggel hatolt át meggyengült védelmén. Orra és bal orcája összetört. A sebből nagy ívben vér spriccelt és Kaelyssa a földre esett.
Látása elhomályosult, és úgy érezte, hogy már nem ura végtagjainak. Tudata csak a merő fájdalmat érzékelte. Tudta, hogy a földre került, ahogy azt is, hogy Vengeance is kirepült kezéből. Amit viszont nem értett, hogy miért van még életben.
“Tüzet szüntess! Állj! Dhunia nevére azt mondtam, hogy tüzet szüntess!” - Kaelyssa beszélte a Rhult annyira, hogy megértse a durván elharsogott vezényszavakat. A küzdelem zajai lassan elhaltak.
Látása kezdett kitisztulni, de ami a szeme elé tárult egyszerre volt bíztató és félelmetes. Az ogrun fölé tornyosult, lándzsája hegyét torkától alig néhány centire tartva. Mellette egy szürke szakállú törpe állt, aki kapitányi rangjelzést viselt a jobb vállán. Valószínűleg ő rendelhette el a tűzszünetet, miközben karabélyával a fejére célzott. Mögötte még több törpe állt, vállt vállnak vetve, fegyvereikkel a mage hunterekre célozva. Csapata óvatosan húzódott hátra, arcukon az aggodalom jele látszódott.
“Nos, elf...” - kezdte a törpe kapitány sunyi vigyorral a képén. - “Van valami mondanivalód?”
Az ogrun hátrahúzta a lándzsáját, éppen annyira, hogy Kaelyssa fel tudjon ülni. A nő vért és egy törött fogdarabot köpött a földre, majd a kapitányra nézett. Düh és szégyenérzet kavargott benne. Hogy pont egy ilyen alsóbbrendű ellenfél győzze le az olyan megalázó volt, amit nehezen tudott elviselni. Azonban több forgott most kockán, mint sértett büszkesége. Az ogrun és a törpe nem végeztek vele azonnal, így talán ezt a vereséget képes lesz majd a hasznára fordítani.
“Süket vagy?! Miért támadtatok ránk?” – dörrentett rá újra a törpe kapitány.
Mivel arca bal oldala még mindig le volt bénulva az ütéstől, nehezére esett a beszéd. Monoton hangon válaszolt. - “Át kell jutnunk az ösvényen.”
A kapitány arca grimaszba rándult. - “Hát rohadtul meg is kérhettetek volna minket, hogy átengedjünk!”
“Nem kérek engedélyt kívülállóktól!” – sziszegte Kaelyssa és útálatát nem volt képes elrejteni.
A törpe hátravetett fejjel röhögött. - “És látod mire jutottál? A helyes kis pofikád jól le lett gyalázva!”
Kaelyssa jobbra sandított, ahol Vengeance hevert a földön. A gondolat, hogy felkapja és azzal hasítsa ketté a törpe önelégült ábrázatát annyira csábító volt, hogy talán megérte volna meghalni érte.
“Vornek!” - szólt közbe az ogrun. - “Ezzel egyáltalán nem mozdítod előre az ügyünket.”
Szavai meglepetésként érték Kaelyssát. Az ogrunok általában a Rhulok szolgái, de ez itt egyenrangúként szólt a törpéhez. Az ogrun elhúzta fegyverét, majd hegyét az égre emelte. “Murgan Grimspear vagyok. Ő pedig Vornek Blackheel Kapitány, Baram erőd parancsnoka”. - Pajzsával a mögöttük elterülő düledező erődre mutatott. - “Ezelőtt nem volt gondunk Ios népével, szóval megértheted, hogy a kiprovokálatlan támadásotok miatt nem vagyunk nyugodtak.” - Kaelyssa igazából még sosem hallott ogrunt beszélni ezelőtt. Meglepte az óriás tiszta hangja és szavaiból kicsengő műveltség. Egy röpke pillanat alatt jobban végigmérte. Nem volt már fiatal, szőrébe ősz szálak vegyültek. Arcán évek tapasztalata hagyott nyomot. Több harc veteránjaként elég tiszteletet parancsoló volt ahhoz, hogy Kaelyssa szóba álljon vele.
“Ahogy már mondtam át kell jutnunk a hegyen. Hogy miért az nem a ti dolgotok. A lehető legkisebb vérontással haladtunk volna át rajtatok. Túlságosan alábecsültem az ellenálló képességeteket.”
“Az ellenálló képességünket, mi?!” - Vornek Kaelyssa irányába hadonászott karabélyával. - “Nem igazán hitted volna, hogy felmossuk veled a padlót!”
Murgan fejcsóválva folytatta. - “Ebben teljesen egyetértek a törpével. Könnyedén megkerülhettetek volna minket. Úgy egyáltalán nem lett volt szükség vérontásra.”
“Nem volt már rá időnk.” - válaszolt Kaelyssa. - “Hidd el ogrun, én sem ontok könnyedén vért, még akkor sem, ha kiérdemelték.” - és, hogy célzása egyértelmű legyen Vornekre nézett. Számára ő a tipikus kívülálló megtestesülése volt. Modortalan, udvariatlan, tanulatlan, és körülbelül annyi figyelemre érdemes, míg az elf tőrt döf a bordái közé.
“Mire ez a nagy sietség? Mit nem mondtok el nekünk?” - kérdezte Murgan.
Kaelyssa sóhajtott, majd lassan talpra kecmergett. Felszisszent, ahogy sebesült lábába fájdalom nyilallt. Felvette Vengeancet és villámgyorsan a hátán pihenő tokba rejtette. Végigmérte a szurdokban álló törpéket és elfeket. A törpék stabilan álltak nehéz páncéljukban, vastag pajzsaikat szorongatva. Mage Hunterei viszont könnyűek és kecsesek voltak, mind távharcban, mind közelharcban képzettek. Meg kellett hagynia, hogy a két csapat remekül kiegészítette egymást. Döntése így magától értetődött.
“Murgan. Nem mondhatom meg honnan jöttünk, vagy hová tartunk. Annyit azonban közölhetek, hogy sárkányivadékok egész serege üldözött minket idáig. Napok óta vadásznak ránk, és híján vagyok az erőnek, hogy szembeszálljak velük, vagy a sebességnek, hogy elfussak előlük.”
“Ó! Ez rohadt jó!” - süvítette Vornek. - “Szóval nemcsak ok nélkül támadtatok ránk, hanem még egy hordányi sárkányivadékot is ránk szabadítottatok! Tökön rúgni nem szeretnél?”
Kaelyssa hűvösen végigmérte Vorneket, majd figyelmét ismét az ogrunra fordította. - “Az idáig vezető körülmények lényegtelenek. Az az egyszerű igazság, hogy egy sereg sárkányfattyú lesz itt nagyon hamarosan, akár már ebben az órában, és külön külön egyikünk sem rendelkezik annyi erővel, hogy megállítsa őket.”
“Szövetséget ajánlasz? Érdekes..” - vakarta az állát Murgan.
“Szövetséget??!!!” - Vornek döbbenten meredt az ogrunra. - “Nem gondolhatod komolyan, hogy megbízzunk egy elfben! Törpék haltak meg! Néhányan még mindig véreznek!”
“Nyugodj meg Vornek. Én sem rajongok az ötletért.” – húzta össze szemöldökét az ogrun. – “De ha igazat szólt, és szerintem hihetünk neki, akkor nincs más választásunk. Ha nem akarod, hogy minden törpe meghaljon, akkor ez az egyetlen lehetőségünk.”
“Jótanáccsal láttak el, Törpe. Meg kéne fogadnod...” – tette hozzá Kaelyssa hűvösen.
Vornek leengedte fegyverét, majd a hátára vetette. Minden mozdulatából sütött a gyűlölet és a keserűség. - “Rendben. Belemegyek az átmeneti fegyverszünetbe, és azt, hogy “átmeneti” vegyétek nagyon komolyan! Ha túléljük a sárkányivadékok támadását, ha lesz egyáltalán támadás, akkor az ügy végén elszámolunk tetteidért.
Kaelyssa bólintott. - “Rendben. Te mit mondasz Murgan?”
Az ogrun lerakta pajzsát, és megoldotta vállpáncélját rögzítő kapcsokat. A páncéldarab alól előbukkanó szegecselt bekecs vérben úszott. - “Azt mondom, hogy kötözzük be a sebesülteket, és a harcképteleneket vigyük vissza a várba. Aztán találjuk ki, hogyan lehetne legyőzni a sárkányaidat...”

Legion of Everblight

Elyshyvah megengedett magának egy halovány mosolyt, ahogy serege élén megközelítette a prédáját rejtő apró szurdok bejáratát. Nehezen fogta vissza magát, sürgette a győzelem iránti vágy, a hamarosan megnyert csata után érzett diadal édes íze. Ám a mosoly egyhamar lehervadt arcáról, és abba a halotti maszkba merevedett, ami a megrontott nyssek sajátja volt.
Botja intésére előretörtek striderei. Ahogy egységei legyezőszerűen szétterültek körülötte, az egész csapat az áldozatukat cserkésző nagyvadakra jellemző tempót vette fel, lépteik falták a szurdok nehéz terepét. A striderek rugalmas gyilkosok voltak, karmos jobb kezükben visszacsapó íjat, hátukra szíjazva görbe pengét viseltek, és mindkettővel könnyedén gyilkoltak.
Elyshyvah számára azonban erdőjáró és nyomkövető képességeik többet értek, mint harctéri jártasságaik. Nélkülük sosem lett volna képes prédáját idáig követni, a rejtett elf bázistól egészen a Viharszikla-hegység vonulatáig. Úrnője Vayl, Everblight Tanítványa ostrom alá vette az elf bázist sárkányivadékokból és megrontott elfekből álló seregével. Őt pedig azzal a feladattal bízta meg, hogy a szökött warcastert fogja el és vesse lábai elé.
Elyshyvah most hatosztagnyi stridernek parancsolt, valamint két Nephilim Protectornak, masszív humanoid szörnyetegeknek, akik elég intelligensek voltak ahhoz, hogy kövessék verbális parancsait. Az pedig példátlan megtiszteltetés volt, hogy Vayl véréből származó szörnyetegeknek parancsolhatott.
Vayl figyelmeztette Elyshyvaht a rá váró feladat nehézségeire. Ezek az elfek képzett gyilkosok voltak. Elyshyvah komolyan is vette a tanácsokat, de nem volt boldog, amiért Vayl megemlítette a veszélyt. Azt képzeli talán, hogy Elyshyvah alkalmatlan lenne az elfek warcasterének levadászására? Pedig képes volt a szörnyetegeket a harctéren irányítani, és ha kellett a harc sűrűje az oldalukon küzdve találta. Vágyott a trófeára, és hogy bebizonyítsa rátermettségét Vaylnak.
Sajnos Kaelyssa nagyon is kemény diónak bizonyult, és Elyshyvah csupán egyszer érte utol a menekülő warcastert. Bár fényes győzelmet arattak akkor is, de Kaelyssa és mage hunterei nagy része el tudott menekülni a csatából, és még mélyebben vették be magukat a hegyekbe. Szerencséjére sikerült egyet élve elfogni az iosiak közül, végül ő vezette Elyshyvaht újra prédája nyomára.
Kopóként követte az elfeket, és fáradozásai végre kifizetődtek. Egyik felderítője jelentése szerint az iosiak egy csapatnyi törpével bocsátkoztak harcba kevesebb, mint egy mérföldre tőlük. Kaelyssa nem menekülhetett, csapdába esett a törpék és Elyshyvah csapata között. Ha már végzett az ellenséges warcasterrel, a nyomorult törpék szedett-vedett hadereje sem fog már az útjában állni.
Eljött az idő. A vadászatnak vége, a vadász prédája húsába téphet. Elyshyvah ismét felemelte botját és a két nephilim két oldalról közrefogta. Hatalmas testük és díszes páncéljuk magabiztossággal töltötte el Elyshyvaht. Mégis milyen ellenség szállhatna szembe ilyen szörnyetegekkel?
Előre tört. Striderei és a nephilimek bíztatás nélkül követték.
A szurdok bejárata sziklákkal volt teleszórva, ám Elyshyvah és a striderek gond nélkül jutottak át a nehéz terepen. A sziklás plató mögött egy kis kővár állt, falaival elzárva a szurdokból kivezető egyetlen kiutat. Egyszerű fa kapuja előtt rhul harcosok sora állt, szorosan egymás mellett tartott pajzsaik alkotta acélfal mögött lapulva. Minden pajzson rövid karabély csöve pihent az előre törő seregére célozva. A vonal előtt elfek hullái voltak elszórva, így Elyshyvah számára nyilvánvalóvá vált ki is került ki győztesen az iosiakkal vívott ütközetből. Azonban a féltucat hulla nem lehetett Kaelyssa teljes serege, és a warcaster testét sem látta közöttük. Mit tehettek a törpék Kaelyssával?
Valószínűleg a törpék megadásra késztették a warcastert és serege maradékát. Az erődben tarthatják fogva, a zsugori kis törpék bizonyára zsíros váltságdíjat remélnek kapni Ios népétől. Végeredményben nem számított, a rhuliak úgysem lesznek képesek Elyshyvaht visszatartani jogos prédájától.
Ismét felemelte botját, és a striderek megtorpantak. Úgy ötven méter választhatta el a törpék arcvonalától, és hadereje három az egy ellenében volt a rhuliakkal szemben.
Egy magányos törpe vált ki a pajzsfalból, pajzsát a jobb lábára engedve. Szakálla szürke volt, páncélzata talán egy kicsit díszesebb társainál. - “Forduljatok vissza!” - kiáltotta Khardic nyelven, amit Elyshyvah is megértett. - “Ha tovább közeledtek tüzet nyitunk!”
A törpe nagystílű fenyegetése szórakoztatta Elyshyvaht. - “Hol vannak az iosiak? Ha elmondod talán életben hagylak!”
“Az iosiak halottak!” - válaszolta a törpék parancsnoka, és végigmutatott az elszórt hullákon puskájával. - ”Nincs itt több keresnivalótok! Azonnal forduljatok meg! Ez az utolsó figyelmeztetés!” - ezzel felemelte pajzsát és újból elfoglalta helyét a sor közepén.
“Bolond...” - gondolta Elyshyvah. Megpróbálja majd élve elfogni a szemtelen törpét, tiszteletlensége különleges bánásmódot érdemelt.
“Előre!” - parancsolta. Striderei három sorban álltak fel elé. A törpék Elyshyvah várakozásával ellentétben nem nyitottak tüzet, csak még jobban pajzsaik fedezékébe húzták össze magukat. “Feszít!” - a striderek fekete tollú nyílvesszőket helyeztek az idegre, majd egészen fülükig feszítették íjaikat. Elyshyvah kivárt egy lélegzetvételt. - “Tűz!”
A háromosztagnyi strider egyszerre engedte útjára halálos lövedékeit. Az acélnak csapódó acél hangja fülsüketítő volt a szurdok visszhangos falai közt.
Elyshyvah arra számított, hogy a törpék fele holtan bukik fel. Ehelyett azonban egyetlen egy sem esett a striderek áldozatául. Pajzsaik sündisznóhoz hasonlatosak voltak a beléjük fúródott vesszőktől, azonban egy sem ütötte át. Elyshyvah még a gúnyt is kihallotta a törpe tiszt hangjából, ahogy válaszcsapásra adott parancsot.
A törpék fegyverei hatalmas dörrenéssel keltek életre, lángot és ólmot okádva a striderek első sorára. Bármilyen másik egységet lemészároltak volna egy ilyen sorozattal, de a villámgyors striderek a földre vetették magukat egy századmásodperccel a törpék össztüze előtt.
Úgy tűnt, ezen a távon kiegyenlítettek az erőviszonyok, egyik csapat sem tud mit kezdeni a másikkal. A törpék nem tudták eltalálni a fürge nysseket karabélyaikkal, de striderei sem tudtak mit kezdeni a törpék vaskos páncélzatával. Bár utasíthatná stridereit, hogy lövéseiket egyetlen célpontra összpontosítsák, hisz egy ilyen össztűzbe biztosan belehalna a célpont, azonban ezzel értékes időt veszítene, a törpék pedig erődjük védelmébe vonulnának vissza. Az utolsó dolog pedig, amit Elyshyvah akart az egy elhúzódó várostrom, amihez nem volt igazából felfegyverkezve.
Döntése így elég egyszerű volt. A törpe pajzsok védtek ugyan a nyílvesszőktől, azonban a Nyss pengéktől már kevésbé. Elyshyvah botja pengével felszerelt végével a földre sújtott és rohamparancsot kiáltott.
Pengék tucatjai kerültek elő hüvelyükből, a nyss vonalak megcsillantak a napfényben. Az egész sereg rohanni kezdett az ellenség irányába, Elyshyvah pedig szorosan a nyomukban maradt. Hagyta hadd ragadja magával a csata, a pengék és a vér keltette adrenalinbomba érzete.
A törpék ismét sortűzzel válaszoltak. Ilyen közel a vonalhoz már nem menthette meg a stridereket fürgeségük, és Elyshyvah látta, ahogy féltucatnyian elesnek a lövésektől. A túlnyomó többség azonban a törpék közé vágódott, hogy pengéikkel a pajzsok felett átdöfve ontsák ki ellenfeleik vérét. Elyshyvah és nephilimjei a bal szárnyon érték el a törpék vonalát. A szörnyek alabárdjai és Elyshyvah pengéje súlyos veszteséget okozott a rhuloknak.
A törpék karabélyaikat elengedve rövid egyélű fejszéket húztak elő. Bár meglepően hatékonyan forgatták ezeket a primitív fegyvereket, akkora emberhátrányban voltak, hogy bármelyik pillanatban összeomolhatott vonaluk. A győzelem már közel volt.
Elyshyvah és a nephilimek megtizedelték a harcállás bal szélét, így szabadjára engedte a szörnyetegeket, hogy lemészárolhassák a megmaradt ellenállást. Most, hogy magára maradt a csatatéren agyonütött még egy ellenséget, majd tekintetével a törpe parancsnokot kereste a közelharc közepén. Vállvetve harcolt éppen egy másik törpével, körülöttük striderek holttestei. Azonban a túlerő már körbekerítette őket, és a tiszt lába vöröslött a vértől, ahol egy nyss penge sebet ejtett rajta. Elmosolyodott és harci botját megmarkolva megrohamozta a söpredéket.
Már majdnem elérte őket, mikor az erőd kapui kitárultak. Megpördült és látta, ahogy közel két tucat mage hunter tör ki az erődből. Pengéiket magasra emelve rohamozták meg a nysseket. Néhányan számszeríjaikkal vették célba a közelharcba bonyolódott stridereket. Ismerős alak vezette a támadást, fehér páncéljában felismerte Kaelyssát. Hatalmas alak rohamozott mellette, egy nephilim termetű ogrun lándzsával és nagy pajzzsal felfegyverkezve. Lendületesen csapódott a striderek közé. Egyet porrá zúzott pajzsával, míg a lándzsa egyetlen suhintásával lefejezte másik ellenfelét.
Elyshyvah tombolt. A törpék és ios népe szövetségre léptek! Hogyan voltak képesek a bizalmatlanságot és a gyűlölködést félretenni? Hirtelen kitisztult előtte a kép, és a válasz keserű büszkeséggel töltötte el. A két, természetéből adódóan is ellenséges nép azért tette félre nézeteltéréseit, hogy a közös ellenséggel eséllyel szálljanak szembe. És ez a nagyobb ellenség nem volt más, mint Elyshyvah.
Stridereivel még mindig túlerőben voltak. Emellett megvolt a két nephilim is, ráadásul pont ott, ahová valók, a csata sűrűjében, hatalmas alabárdjuk minden csapásával irtva az ellenséget. Most már nem volt egyértelmű a győzelem, de ez csak annál édesebbé teszi, ha az övé lesz.
“Kaelyssa!” - kiáltotta. Az elf warcasterre emelte botját, aki éppen stridereket ölt nyílpuskájával.
Kaelyssa a csata zajában is meghallotta Elyshyvah kihívását. Az elf megperdült, nyílpuskáját a combján lévő tokba csúsztatta, kardot rántott és a nyss irányába indult.
Elyshyvah látta, hogy a warcaster arcának bal fele be van kötve, sőt bal szeménél felpuffadt a bőr. Sebesülten és félig vakon közelharcban nagy hátrányban lesz vele szemben. Elyshyvah nem tudta legyűrni mosolyát, ahogy rohamra indult. Nemsokára bizonyíthatja rátermettségét Everblight Tanítványának.