Geistwald Ghasts

Hétvégén egy négyszemélyes szeánsz keretében limesz kollégánál kipróbáltuk a Last night on Earth című társasjátékot, ami egy teljesen hagyományos, B-listás zombifilm társasjáték-átirata a szokásos karakterekkel, nyomaszó helyszínekkel, miazmással. A játék alapsémája viszonylag egyszerű, arra a „sok lúd disznót győz” elvre épül, amely megtalálható a legrégebbi játékokban is, mint pl. a Várvédők vagy a Királyfogás: sok lassú, ostoba, könnyen leszedhető zombi üldözi a mindenféle speciális képességgel kipimpelt karaktert egy erősen behatárolt terepen. De lássuk szépen sorban.

A doboz borítója hangulatos, szintúgy a tábla is, mely egy tipikus kisvárost hivatott ábrázolni, nagyon jók a kártyák is, a figurák viszont hiperigénytelenek. Ez egyrészt illeszkedik a zombifilmek színvonalához, másrészt kicsit zavaró. Egy sima társasjáték figuráit nem tudom, ki szokta kifesteni, én biztos nem, szerintem sokkal jobban ütne egy max 3 színű zombi, mint egy libafos színű műanyagkupac. Mondom ezt én, aki simán papírlapokra írt betűkkel vérfociztam egy ideig. A játékhoz tartozik egy soundtrack CD is, amit tényleg sikerült hipergagyira komponálni, de úgy, hogy valóban eszünkbe jusson róla egy rossz horror, úgyhogy telitalálat. Föl nem tenném magamtól, de a játékhoz ideális. A külcsínről akkor ennyit.

Újabb állandó (?) szerzőt köszöntök a Geistwald Ghasts szindikátus végzetes ölelésében. Ezúttal picidzé alias Könyvtáros Testvér került az oldal egyre jelentősebb tömegvonzásába, hogy saját képzavaraival járuljon hozzá amúgy is kiegyensúlyozott teljesítményünkhöz. Rögtön kapott egy szépen fejlett adminjogot, ami azt jelzi, hogy nem vagyok kockázatkerülő fajta. Ha egyik reggel arra ébredek, hogy viccből törölte az egész blogot, mert nem kellett volna már azt az unikumot a kilencedik hubira, akkor úgy jártam. Kérem minden kedves olvasómat, fogadja szeretettel az új munkaerőt, aki az amerikai futball, a könyvek, a póker, a társasjátékok és az életviteli tanácsadás témakörében fog megnyilvánulni.

A kettővel ezelőtti poszt folytatásaként következzen néhány tanács mindazoknak, akik már átrágták magukat a Vérfoci szabályain, esetleg játszottak is egy-két meccset, de még nem igazán érzik a ritmust. Nem akarok kinyilatkoztatást tenni, egyszerűen csak pontokba szedem, ami az évek során rám ragadt. A saját véleményemen kívül idemásolom olyan edzők megjegyzéseit is, akik szerintem az átlagosnál mélyebben értik a Blood Bowl összefüggéseit; az ő véleményüket akkor is tiszteletben tartom, ha aktuálisan félrebeszélnek :) Fontos az elején tisztázni, hogy nagyon jól működő, kombinatív rendszerről van szó, amely összetettebb gondolkodást igényel, mint a legtöbb hasonló játék; ennek ellenére a szerencsének gyakran jut benne döntő szerep, ezt el kell fogadni.

Természetesen vannak erős és kevésbé erős Blood Bowl játékosok, amivel nincs is semmi baj. Bizonyos törvényszerűségek ismerete viszont meghatározó a játékélmény szempontjából; talán nem rossz példa a sakk, ahol a szabályismeret önmagában nem elegendő egy élvezetes parti kialakításához, még úgy sem, ha mindkét fél egyformán felkészületlen. Arról van szó, hogy egy-két minta felismerése nélkül nem leszünk képesek kreatívan játszani, a "nahát, megint hatost per egyest dobtam" szintnél pedig sokkal jobb érzés végigvinni vagy elszenvedni egy jól kitervelt akciót. A pofátlan szerencse vagy makacs pech is elviselhetőbb, ha úgy érezzük, hogy a siker vagy a kudarc nem kizárólagosan annak volt köszönhető. A Vérfociban sokféle játékstílusnak van létjogosultsága, a sajátunkat leginkább a számunkra megfelelő csapat kiválasztásával tudjuk eredményessé és szórakoztatóvá tenni. Ettől függetlenül remélem, hogy az alábbi általánosságok hasznára lehetnek mindenkinek, aki komolyabban bele akarja ásni magát a Blood Bowl világába.

Az íráskép dadaista megjelenésének nem az lesz a magyarázata, hogy elgurult a gyógyszerem, hanem igyekszem megkülönböztetni a hozzászólókat. Ami elsőre eszembe jutott, azt változatlanul hagyom, a többiek pedig kiemelést kapnak: egyelőre Csonti (alias Tartótiszt), Burnalot és Frankie agyát próbálom elszívni. (Apropó agyelszívás, katt ide.) A posztot folyamatosan frissítem, ha jön valami új észrevétel. A kettő, a három, és.

Az oldskool RPG-rajongók bálványa nem sokkal a hetvenedik születésnapja előtt, március 4-én halt meg. Az RPG jelen esetben nem rakéta páncéltörő gránátot jelent, ami nem mindenkinek egyértelmű. Gary Gygaxről ezen az oldalon például a "a szerepjáték feltalálójaként" olvashatunk, ami ostobaság; ugyanitt a címben a "szerepjáték atyja" elnevezés már sokkal találóbb, csak nem teljesen helytálló; mi nevezzük inkább "korszellemnek", mert ez az, amiért Gygax nevét meg kellene említeni a középiskolákban. Nyilván John Kay 1733-as repülő vetélője is kurva fontos, én nem mondom. Ezzel szemben Gygax annak a szemléletnek a kialakításában és elterjesztésében volt úttörő, amelyre a mai (szabadidő)kultúra jelentős része épül, és ha kevésbé látványosan is, de olyan hatással volt egész generációkra, mint például a macskaajtó feltalálása.

Természetesen sosem volt egyedül, úgyhogy aki szerint beszéljünk például a kisemmizett (?) Dave Arnesonról is, annak teljesen igaza van. Fogadjuk el viszont, hogy Koncz Zsuzsa nagyot téved, és egy zászlónak lobognia kell. A Sid Meierhez vagy Steve Jacksonhoz hasonló nevek olyan brandek, amelyek a puszta létezésükkel is küldetést teljesítenek – köztük pedig Gygax volt az egyik legnagyobb.

Arra gondoltam, hogy társszerzőimmel *khm* együtt sorra veszem a Blood Bowl csapatait, röviden összefoglalva, ami a néhány ezer lejátszott meccs alatt ránk ragadt. A legtöbb fajt én is elég jól megismertem, a többihez pedig igénybe veszem majd a budapesti és a pécsi iskola segítségét, ami körülbelül olyan lesz, mintha egy katonai rendész és egy beszifonozott pingvin közreműködésével cikksorozatot indítanék a kertépítésről. Mindegy. Viszont korábban többen is szóltak, hogy nem érdemes semmit a közepén kezdeni, ezért először magáról a játékról ejtek néhány szót. Hátha valaki annyira az elején tart az egésznek, hogy – borzalom – még saját táblája és csapata sincs. Nekik nemcsak érdektelen a fajokra jellemző taktika boncolgatása, de felesleges is, mert először a Blood Bowl (magyarul Vérfoci) alapvetéseit kell tisztába tenni.

A BB a Games Workshop egyik legnagyobb dobása volt a Specialist Games vonalon belül, a legelső változatát 1987-ben, vagyis jó húsz éve adták ki. A probléma lényege az a kínzó kérdés, hogy mit csinál az átlagos chaos warrior a hivatali idején kívül, amikor éppen nem a Birodalom polgárait koncolja fel lelkes professzionalizmussal. Könnyen beláthatjuk, hogy a futballnak egy fantáziavilágban is muszáj megszületnie, mivel a tűzgyújtáshoz vagy a pálinkafőzéshez hasonló alapkészségről van szó. Tehát Warhammer és amerikai foci kettő az egyben. Ez ugye nem hangzik szarul.

Vicces per érdekes per érdektelen történet. Arra gondoltam, hogy londoni villámlátogatásom alatt beszaladok a Camden Marketre, és alkalmasint vásárolok magamnak pár darab régi GW-s ólmot, ezen kívül lövök Sam.Joe kollégának egy-két viharvert medzsót, más néven kisautót. A Camden Market egy akkora piac, mint amekkoránál nem kell nagyobb. Éppen ezért ravasz tervet kovácsoltam: hogyha sem ólmot, sem medzsót nem találok, akkor is beszerzek valami érdekességet, például egy Churchilltől származó csikket. Viszont lusta voltam, ezért úgy döntöttem, hogy ráérek ezzel másnap reggelig. És lőn másnap reggel, és a reggeli kávé mellett aszondja a BBC, hogy a Camden Market porig égett előző este. Tanulság nincs, és már ideges sem vagyok. Adás vége.