Arra gondoltam, hogy társszerzőimmel *khm* együtt sorra veszem a Blood Bowl csapatait, röviden összefoglalva, ami a néhány ezer lejátszott meccs alatt ránk ragadt. A legtöbb fajt én is elég jól megismertem, a többihez pedig igénybe veszem majd a budapesti és a pécsi iskola segítségét, ami körülbelül olyan lesz, mintha egy katonai rendész és egy beszifonozott pingvin közreműködésével cikksorozatot indítanék a kertépítésről. Mindegy. Viszont korábban többen is szóltak, hogy nem érdemes semmit a közepén kezdeni, ezért először magáról a játékról ejtek néhány szót. Hátha valaki annyira az elején tart az egésznek, hogy – borzalom – még saját táblája és csapata sincs. Nekik nemcsak érdektelen a fajokra jellemző taktika boncolgatása, de felesleges is, mert először a Blood Bowl (magyarul Vérfoci) alapvetéseit kell tisztába tenni.

A BB a Games Workshop egyik legnagyobb dobása volt a Specialist Games vonalon belül, a legelső változatát 1987-ben, vagyis jó húsz éve adták ki. A probléma lényege az a kínzó kérdés, hogy mit csinál az átlagos chaos warrior a hivatali idején kívül, amikor éppen nem a Birodalom polgárait koncolja fel lelkes professzionalizmussal. Könnyen beláthatjuk, hogy a futballnak egy fantáziavilágban is muszáj megszületnie, mivel a tűzgyújtáshoz vagy a pálinkafőzéshez hasonló alapkészségről van szó. Tehát Warhammer és amerikai foci kettő az egyben. Ez ugye nem hangzik szarul.

A Blood Bowl két évtizedes fejlődése során látványos változásokon ment keresztül: a futballpályát idéző játéktáblán kezdetben még papírfigurák küzdözttek egymással, ám a legfrissebb, harmadik kiadású alapdobozban már műanyag embereket és orkokat találunk. Akinek ez nem elég, annak az Öregvilág, sőt Lustria összes lakója a rendelkezésére áll, és tizenkilenc további faj közül válogathat. A készletről szólva nyugodtan elmondhatjuk, hogy korrekt darab, bár a GW nem aprópénzért árulja. A dobozban a hatalmas tábla és a figurák mellett kockákat, távolságmérő sablonokat és zsetonokat találunk, a vaskos szabálykönyv azonban meglehetősen elavult; az up-to-date kódot a netről leszünk kénytelenek beszerezni, mivel a jelenleg érvényes szabályok már két generációval előrébb járnak, mint a készlethez csomagolt füzet. A Blood Bowl egyébként közel áll az asztali stratégiai játékokhoz, de nem kell Warhammer-rajongónak lennünk, hogy élvezni tudjuk a kis figurák ámokfutását.


A játék menete viszonylag egyszerű: a körökre osztott mérkőzés során kétszer tizenegy figura küzd a labdáért, a győztes pedig meglepő módon az lesz, aki eggyel több touchdownt rámol be a másiknak. A lehetséges akciók a valódi futballt idézik: a figurák fel-alá szaladgálhatnak a mezőkön, feltarthatják és szerelhetik egymást, passzolhatnak, cselezhetnek és szabálytalankodhatnak. (Utóbbit szigorú szabályok szerint.) A mérkőzés ennek megfelelően pörgős és változatos, kivéve, ha az úgynevezett „analízis paralízisben” szenvedő játszótársat választunk, aki fél óra hosszat rágja a körmét minden lépése előtt. A választható fajok, ahogy a Warhammerben megszokhattuk, lényegesen különböznek egymástól fizikai felépítésüknél és játékstílusuknál fogva. Az orkok és a törpék kemények és brutálisak, a Nemzeti Sport úgy jellemezné őket, hogy a erősségük a mezőnyben való küzdelem. Az elfek remekül cseleznek és passzolnak, a skavenek hihetetlenül gyorsak, ésatöbbi. A legkiegyensúlyozottabb faj természetesen az ember. Mindannyiunk kedvencei, a halflingek úgy kenődnek fel az ork hátvédek térdére, mint a legyek a szélvédőre; mégsem kell leírni őket, mert a csapatukban faemberek is vannak, akik nemcsak a pofonokat adják vissza, de képesek elhajítani a labdát szorongató félszerzetet – utóbbi akár touchdownt is szerezhet, ha földet éréskor nem töri ki a nyakát.

Az egyes játékosok az alapvető fizikai tulajdonságok mellett különféle jártasságokkal is rendelkeznek, amelyeket a megszerzett tapasztalattal együtt kapnak meg. Itt jön be a képbe a Blood Bowl valódi erőssége, ami nem a kiválóan működő rendszer, hanem a ligák elindításának lehetősége. Egy-egy bajnokság a legelvetemültebb antifocistából is kihozza a fanatikus szurkolót. A liga megszervezésében nincs semmi rendhagyó, futballmeccsekről lévén szó. A dologban az a pláne, hogy a mérkőzések után a csapatok pénzhez jutnak, amiből segédedzőket, pompomlányokat bérelhetnek, vagy éppen sztárokat igazolhatnak a következő csatára; a játékosok közben maguk is fejlődnek, és újabb képességeket szereznek, vagy előjön valamilyen makacs sérülésük, komoly fejfájást okozva a vezetőedzőknek – vagyis nekünk. A fejlődés különböző fokára jutott csapatok is jó meccset játszhatnak, hála a játékerejüket jelző viszonyszámnak és az ahhoz kapcsolódó handicap-rendszernek. (A gyengébb fél kaphat egy jókora összeget, amiből felszerelheti magát.)

Ha szót ejtettünk a Vérfoci magas belépési költségéről, akkor tegyük hozzá, hogy kevés olyan táblás játék van, amelyet online formában is teljes funkcionalitással kipróbálhatunk, mielőtt meghozzuk döntésünket. Ott van például a FUMBBL.com, ami a világ legnagyobb BB-közössége. A házi fejlesztésű, Java-alapú kliens letöltése és a regisztráció is teljesen ingyenes, az oldalon pedig több ezer ellenféllel játszhatunk a különböző szabályok szerint működő ligákban és instant bajnokságokban. Ezzel persze nem értünk a választék végére, mert a fantasy futball alapötlete nem a Games Workshoptól származik, és nem is ez az egyetlen kiadó, amely felkarolta. A kisebb stúdiók sorra próbálkoznak a saját változataikkal, a francia Cyanide csapata pedig éppen számítógépre viszi a Vérfocit, minden idők legelborultabb táblás játékát – a bemutató idén várható. A screenshotok alapján nem lesz csúnya, bár az nem derül ki belőlük, hogy a hangulat mennyire jön majd át. A Mark of Chaos például úgy lett elbaszva, ahogy kell. Szvsz. Dark Omen, valaki?


És akkor a játék alapjai. A szabályok ismertetése most hely, idő és lelkesedés hiányában elmarad, a szabálykönyv a fenti linket követve letölthető. Inkább fogalmazzunk meg egy-két tételt, amit nem a könyvből, hanem a gyakorlatból tanultunk meg, és mindenkinek érdemes végiggondolnia – erről szól majd a következő poszt, aztán rákanyarodunk az egyes csapatokra. A legfőbb poénforrás nyilván maga a dobókocka, amit sűrűn el kell hajítanunk a meccsek alatt. A kocka, mint tudjuk, gonosz, és gyakran dönti dugába a legaprólékosabban kidolgozott terveket is; a Blood Bowl ennek megfelelően az agyelhagyós kikapcsolódásról szól, ahol az ember ugyanolyan hangosan röhög a saját kudarcán, mint az ellenfél hajmeresztő manőverein. Azonban nem muszáj szándékosan idiótának lenni, mert az ostobán játszó, kizárólag a szerencsére hagyatkozó ellenfél nagyon zavaró. Megverni unalmas, kikapni tőle pedig annál inkább frusztráló, mert fel sem fogja, ha éppen vadmákja volt. Folyt. köv. mindenféle okossággal, aztán jöhetnek a csapatok is.