A toplista megkapóan értelmetlen találmány, főleg, ha önkényesen állítják össze. Mindig a félműveltség jelének tartottam a "tíz kedvenc könyvem" típusú akármiket. Jó dolgokból annyi van, hogy az ember meg sem jegyzi mindegyiket, a legtöbbet pedig semmi értelme sincs összehasonlítgatni. Aztán ma megvettem a Tűzzel-vassal című filmet, és rájöttem, hogy mire gondolhat, aki listákat csinál. (Utólag is bocsánatot kérek azoktól, akik nem az életükben elolvasott tíz könyvet rendezgetik sorba.) Szóval az egy dolog, hogy mit tartunk jónak, esetleg kiválónak. Az viszont egészen más dolog, hogy mit nem tudunk megunni. Gyakran előfordul, hogy a két szempont nem esik egybe, és az is igaz, hogy sokkal több kiváló alkotás van, mint ahány megunhatatlan. Ha képesek vagyunk ilyen objektívan szubjektív (ehehe) szempontokat találni, akkor máris jópofa dolog lesz a listák összeállítása. Csak arra kell vigyázni, hogy a meghatározott keretek között tartsuk az egészet.

El is határoztam, hogy a romlás útjára lépek, és az új szerzeményt alapul véve összeállítom a zseniálisan középszerű filmek top 5-ös listáját. Csak a polcomról válogattam, ezért biztos, hogy a boltban nem drágábbak 990 forintnál (lélektani határ). Nem mindegyiket tartom különösebben jó filmnek, kifejezetten nagy mozinak pedig egyiket sem. Időről időre mégis megnézem valamelyiket, és ezt valószínűleg sosem unom meg. Jó, ha csak a háttérben mennek, jó rájuk elaludni, odafigyelni pedig veszélyes, mert könyen előfordulhat, hogy ezredszer is leragadok előttük. A keresztapa vagy A jó, a rossz és a csúf nyilván fényévekre van mindegyiktől, de azok tökéletes filmek, ezek viszont nekem lettek kitalálva. Mivel nem minden idők blabla satöbbi listájáról van szó, A keresztapa most kimarad. Másik ötven tétellel együtt.

• 1. Tűzzel-vassal (Ogniem i mieczem, 1999)
 Ez körülbelül a lengyel Egri csillagok, bár a lengyeleknél sok Egri csillagok van. Henryk Sienkiewicz remek forrása a korrekt kosztümös kalandfilmeknek*, és előbb-utóbb el kellett készülnie a legjobb darabnak is. Ez lett a Tűzzel-vassal. A történetben szereplő figurák remekül kiegészítik egymást: a negatív hősök alkalmanként nemes lelkűek, a pozitív hősök gyakran köcsögösködnek, a női főszereplő pedig jól néz ki. A sztori egyszerre epikus és kispályás, maga a film pedig néha komolynak tűnik, néha karikatúrának. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem mindenkinek szüksége van egy kedvenc kosztümös filmre. Ami nem a Gyűrűk Ura. Na Zbaraz!!!

• 2. Szamuráj (Zatoichi, 2003)
A távol-keleti filmekkel általában bajban vagyok. Az egy dolog, hogy nehéz megbarátkozni a fura történetekkel és képi világgal, de ott vannak még az európai szemmel életszerűtlen, debil párbeszédek is. A Szamuráj a fentiek alapján a legsötétebb kardozós rizses rémálmom lehetne, és fogalmam sincs róla, hogy miért nem az. Talán a rendező/ forgatókönyvíró/ vágó/ főszereplő Kitano Takeshi szokatlanul jó humora vagy a film jól kimódolt ritmusa teszi, de sokadszorra is tetszett. Kellemesen döcögő mozi, ami már túl jó a kábeltévékre. Akinél annak idején rendben volt a Samurai Warrior című C64-es játék, annak kötelező megnézni. Kardrántásból ötös.

• 3. Testvérbosszú (The Boondock Saints, 1999)
Ez a darab azért is emlékezetes számomra, mert évekig képtelen voltam megjegyezni a film címét és Willem Dafoe nevét. Dzé barátom végül megunta a dolgot, és néha az éjaszaka közepén is felhívott, hogy "címe, neve?" Ez valamilyen szellemi immunreakciót válthatott ki bennem, mert pár hét alatt megtanultam mindkettőt. Maga a film egy elborult, mégis hitelesen előadott sztorira épül. Mindegy, hogy van-e mondanivalója, mert szerintem van neki. Alapvetően taszít az öncélú lövöldözés, ezért a Testvérbosszú – ami ennek ellenére tetszik – egyfajta híd köztem és a mások szerint zseniális kultrendezők között. (A Kill Billt meg se néztem, nevetséges vagyok.)

• 4. Ilyen a boksz (Play it to the Bone, 1999)
Valamiért elfogadott dolog kiemelni, hogy a film lapos, sekélyesek benne a karakterek, és ennek megfelelő a színészi teljesítmény is az. Részvétem mindenkinek, aki egy édes-savanyú lowdown sztoriban hiába kereste a partraszállós jeleneteket és a mélylélektani ámokfutást. Az én véleményem az, hogy vagy szereti az ember Woody Harrelsont és Antonio Banderast, vagy nem. Ha igen, akkor tegyünk alájuk egy közepes sztorit jó dialógusokkal, és hajrá. Vicces, hogy sokan a bokszjeleneteket elemezgetik benne, pedig – nekifutok – filmünk nem a bokszról, hanem az életről szól. Hoppág@ci, mondaná erre Gáspár Győző, és igaza lenne.

• 5. Nevem senki (Il mio nome e Nessuno, 1973)
A filmben ott van ugye Terence Hill. És valóban. Nade Bud Spencer helyett Henry Fonda, és a szükségesnél semmivel sem több idióta börleszkjelenet. Furcsa zene, szemezés, piszmogás, ördögszekér. Nézzünk szembe a tényekkel: rendhagyó és fogyasztható westernről van szó, ami nem elég súlyos ahhoz, hogy nagy western legyen, hangulatnak viszont kellemes. Van ugye A szél dühe című film, amiben Mario Girotti már nem Mario Girotti, viszont még tud játszani. Aztán van Cat Stevens (nem rossz), utána meg a sok marék szemét. A hiányzó evolúciós láncszem a Nevem senki. Fonda nélkül meghalna, de érdekes módon Hill nélkül is. Jópofa.

*A korrekt kosztümös kalandfilmekről eszembe jutott valami. Megnéztem a Wikipédiát, és nem vicc, hogy ma van Babits Mihály születésnapja :)