Annak idején kaptam Londonból egy christmas cracker nevű akármit. A cc-t úgy kell elképzelni, mint egy szaloncukor túlméretezett karikatúráját. Az ember meghúzza a két végét, erre az egész egy nagy pukkanással szétjön, és a belsejéből kiesik valami édesség, játék, vagy papírra nyomtatott életbölcsesség. Az enyémben egy vicc volt. Hogy hívják azt az embert, akinek autó van a fején? Válasz: Jacknek. Tizenkét évesen nem igazán értettem a poént, de megtanultam angolul, és már értem. (Ha-ha.) Érdekesség, hogy az iskolában az angoltanárok közül sem értette senki, ami háttö, elszomorító. Most pedig beszéljünk fontosabb kérdésekről, mint egy tizenhét évvel ezelőtti christmas cracker.

Az egész csak a Jack miatt jutott eszembe, mert pár sorral lejjebb szó lesz mindenféle Jackekről. Szóval az elégedetlenkedők kicsi, de agresszív csoportja azt követeli, hogy az Iron Kingdoms, Hordes és Warmachine témájú posztokhoz mellékeljek egy dákoromán-tibeti szótárat, mert jelenleg egy hangot sem értenek az egészből. Ez valóban jogos felvetés, úgyhogy megpróbálom három mondatban összefoglalni a lényeget, és írok egy rövid kedvcsinálót, aztán majd lesz valami. Vigyázat, megaposzt.

Mifene a wargaming
Tulajdonképpen egy (társas)játékról van szó, amelyet néhány centiméteres (ólom)figurákkal játszanak egy (terep)asztalon. Most pedig oldjuk fel a zárójeleket, ügyesen. A Wikipédia szerint a wargaming gyökereit a XIX. században kell keresnünk. Az 1870-71-es francia-porosz háborúban állítólag az is hozzájárult a poroszok sikeréhez, hogy a hadsereg tisztjeinek képzésében szerepet kapott a Kriegsspiel (kb. Harcjáték). Ez volt az első olyan kísérlet, amely megpróbálta egy játék keretei között a lehető legpontosabban modellezni a valódi ütközeteket, ezáltal független és felelős gondolkodásra nevelve a porosz tiszteket. A Kriegsspielt térképen játszották különböző színekkel jelölt csapatokkal; a kétperces körökre osztott rendszer lehetőséget biztosított a komplex manőverekre, és a kockadobások is szerepet kaptak benne, kifejezve a háborúban nagy jelentőséggel bíró esetlegességet (morál, időjárás, stb.) A poroszok mindenesetre  csöccsé verték a franciákat, ami aktuálisan breaking news kategóriás esemény volt – hogy a Kriegsspielnek mekkora szerepe volt benne, azt mindenki döntse el.

A németek amúgy meglepően erősek az asztali (tabletop) mezőnyben, a táblás játékok között megkülönböztetnek német típusú társasjátékokat, egyebek mellett a minőség szinonímájaként. A wargaming is hamar népszerű lett, mai formája nem sokkal később, a XX. század elején alakult ki: ekkor kezdték el tömeggyártani az ólomkatonákat. H. G. Wells kijött a Floor Games (1911) és a Little Wars (1913) című munkáival, amelyek megalapozták az egész műfajt, szerzőjüket pedig a "miniature wargaming" atyjaként tisztelik. Maga a játék azóta kétfelé ágazott. Egyrészt léteznek a minél magasabb fokú valóságszimulációra törekvő változatok, amelyek már-már tudományos igénnyel modellezik az ütközeteket, és legtöbbször a híres csatákat játsszák újra, vagy egy nagyon is elképzelhető konfliktust próbálnak az asztalra vinni. A másik út lényege inkább a hobbitevékenység, vagyis a figurák és tereptárgyak bütykölése, amihez viszonylag egyszerű szabályok és gyors, néhány órás játékmenet társul. Míg az első megközelítés szinte kizárólag történelmi témákkal dolgozik, a másodikhoz a sci-fi és fantasy világok nyújtanak ideális környezetet. Közülük a legnépszerűbbek a Games Workshop Warhammer univerzumának szabályrendszerei. (Warhammer Fantasy Battle, Warhammer 40k és ezek változatai.) Nálunk is ezekkel játszanak a legtöbben, illetve a Blood Bowl nevű klasszikussal, amely nem a szó szoros értelmében vett wargame, de a műfaj legtöbb jellegzetességét magán hordozza.

A wargaming játékokhoz tehát szükség van a megfelelő figurákra, melyek már csak nevükben ólomfigurák: manapság sokat öntenek műanyagból, és a fém gyártmányok sem tartalmaznak ólmot. Szükség van a figurák méretarányának megfelelő játéktérre is, ami lehet akár egy egyszerű asztallap. A tereptárgyak és a terepasztal használata nem kötelező, de a játékélmény szempontjából mindenképpen ajánlatos. A körökre osztott rendszerben a figurák mozoghatnak, harci tevékenységet végezhetnek, és használhatják a szabályokban foglalt különleges képességeiket. A távolságokat általában hüvelykben mérik, ehhez nemcsak mérőszalag, hanem különböző sablonok (például egy robbanás hatósugara) állnak rendelkezésre. Mindegyik modellnek meghatározott pontértéke van, a szembenálló seregeket egy megegyezés szerinti felső határon belül állítják össze a játékosok. (Például a 100 pontos csatához mindkét fél 100 pont összértékű figurákból állítja ki a saját csapatát.) A cél nem feltétlenül az ellenség megsemmisítése – a parti elején sokféle győzelmi feltétel (capture the flag, king of the hill, stb.) közül válogathatunk.

Összességében elmondható tehát, hogy a wargaming hobbi egyrészt a festésből és modellezésből, másrészt magából a játékból áll, melynek egyik fontos része az úgynevezett metagame, vagyis a következő ellenfelekre való felkészülés, újabb és újabb sereglisták kiagyalása és tesztelése, a figurák közti szinergia folyamatos keresése. Mivel a játékban nagy szerepet kapnak a dobókockák, a jobb játékos nem feltétlenül győz. Ezzel együtt – egy jól kitalált szabályrendszer esetében – továbbra is ő marad az esélyes, így a véletlenek inkább színesítik a meccset, semhogy szerencsejátékot csinálnának belőle.

Mifene az Iron Kingdoms
A Privateer Press viszonylag fiatal kiadó, melyet 2000-ben hozott létre három, a játékiparban már ismert arc. Nem titkolt szándékuk volt, hogy olyan all-rounder megoldássá nőjék ki magukat, mint — teszem azt — a Games Workshop, és nagyon úgy tűnik, hogy ez sikerülni fog nekik. Nézzük, miért. Először is megalkották a megfelelő hátteret a későbbi játékokhoz. A hangsúly a megfelelőn van, mert minden gyártó tessék-lássék felépíti a saját sztoriját, hogy későbbi termékeit ne valamilyen vákuumba köpködje ki, ez viszont nem feltétlenül jelenik meg hozzáadott értékként. A PP Iron Kingdoms szerepjátékának Immoren elnevezésű világa azonban nagyon rendben van; nem mondom, hogy a legeredetibb dolog, amit valaha láttam, de a recept tartalmazza azt a titkos összetevőt, amitől a Warhammer univerzum zseniális, és aminek hiányában például a Confrontationhöz tartozó Aarklash szép és jó, de nem hoz különösebben lázba. Az Iron Kingdoms nekem annál is jobban tetszik, mert a Hordes nevű, telivér fantasy wargame mellett helyet kapott benne a steam fantasy (~steampunk) vonalat erősítő Warmachine — ez a gőzgépes stílus a személyes kedvencem, emiatt vagyok az egyetlen ember a világon, aki nézhetőnek tartja a The League of Extraordinary Gentlemen című filmet.

Immoren alapja egy oldskool fantasy világ, országokkal, áltudományos hegy- és vízrajzi térképpel, miegyébbel. Maga az Iron Kingdoms a középen fekvő, civilizált területet jelöli, már amennyiben civilizáció alatt a gépesítést értjük – vasútvonalakkal, technomágiával és gőzhajtású harci robotokkal (warjack). Itt találjuk Cygnar polgárháborúk sújtotta királyságát, mely papíron a fejlődés és a humanizmus fellegvára, azonban a számtalan rizikófaktor miatt inkább a '42-es Angliára hasonlít, ahol rettentő demokratikusan lőttek agyon bárkit, akinek német keresztneve volt. Menoth protektorátusa formailag Cygnar része, de a játékban külön frakció. A fekete öves teokrácia nem titkolt szándéka, hogy kiirtsa a nemzetközi eretnekséget. Ez meglehetősen szociopata magatartás, figyelembe véve, hogy mindenkit az eretnekek közé sorol. Északon Khador ősrégi birodalma található, ami a Szovjetunió kissé kiábrándító klónja. Hó, fagy, medvék, motherland feeling és világuralmi tervek. A kalózfészek Ord és a francia beütésű Llael semleges államok, bár utóbbit nemrég szállta meg Khador, így semlegessége abban merül ki, hogy lelkes polgárai vive la résistance felkiáltással vonatokat robbantgatnak. Az Iron Kingdoms keménymag utolsó tagja Cryx szigetvilága, ahol egy Toruk nevű sárkány uralkodik gépesített élőhalottjain, és ráutaló magatartást tanusít a világ bekebelezésére. Ios az elfeknek, Rhul a törpéknek ad otthont, ezek a frakciók nem jellemzően folynak bele az emberek marakodásába. (Igen, újabb fantasy világ elfekkel és törpékkel. Nem tehetek róla.)


Persze a vetélkedő országokon kívül is van élet, méghozzá értelmes élet. Keleten a Skorne Birodalom szado-mazo hordái éppen arra készülődnek, hogy a titánnak nevezett fenevadak és a szamuráj külsejű reguláris hadak segítségével letolják a térképről az Iron Kingdoms fenemód civilizált államait. Orboros Köre egyfajta világméretű zöld szekta, mely az univerzumot kívánja egyensúlyban tartani. Ehhez nem a fagyöngyöt és a táncot, hanem a három méter magas vérfarkasokat és az emberáldozatot tartják célravezetőnek. A trollok népe (mert ilyen is van) szintén saját frakcióval rendelkezik, miután megelégelte az emberek terjeszkedését – soha nem látott módon pántrollikus revizionista forradalmat hirdettek, tovább bonyolítva az amúgy is bonyolult politikai helyzetet. És ha mindez kevés lenne, ott van Everblight, egy másik sárkány északi birodalma: ő nem bajlódik kiborgokkal és derékszögekkel, mint Toruk, hanem uralma alá vonta a nyss nevű elfajzott elfeket, és straightforward génkísérleteket végez az übermensch – esetében überdrache – faj előállítására.

Mifene a Warmachine és a Hordes
Röviden és tömören: a Warmachine az Iron Kingdoms (gőz)gépesített hadai, a Hordes pedig a barbár hordák küzdelméről szóló wargame. Két különböző játékról van szó, azonban az eltérések inkább játéktechnikai jellegűek, mintsem a rendszerek egészét érintik. A kettő teljesen kompatibilis, vagyis simán rendezhetünk Warmachine vs. Hordes összecsapásokat is. A seregek élén mindkét esetben egy speciális figura, a warcaster (WM) vagy a warlock (Hordes) áll; ezek irányítják a többi egységet, és rengeteg speciális képességük van, ami egyedivé teszi őket. A warcaster fókuszpontokból, a warlock fury (düh) pontokból gazdálkodik, ezeket használja fel a varázslatokhoz és a többi finomsághoz. A két rendszer alapvető különbsége azonban éppen ebben áll. A WM-es 'caster minden kör elején visszakapja az előre meghatározott mennyiségű fókuszt, amivel az adott körben gazdálkodhat. A 'lock a rábízott teremtményekre helyezi a fury pontokat, illetve onnan el is szívhatja azokat. Ennek megfelelően a WM lényege az erőforrás (resource) menedzsment, a Hordes pedig inkább a kockázat (risk) menedzsmentre épül. Nézzük, hogyan működnek.

A Warmachine steampunk hangulatát elsősorban a warjackek, a gőzhajtású robotok adják. Warcasterünk egy vagy több ilyen gépnek parancsol: a szemükön keresztül lát, és a fókuszpontok felhasználásával a harcban is irányítja őket. A jackek a legkülönfélébbek lehetnek. Vannak kisebbek és nagyobbak, agyonpáncélozottak és fürgék; van, amelyik puszta kézzel hajigálja az ellenséges katonákat, és van, amelyik a karja helyére épített ágyúval lövi halomra őket. A warcasterek fókuszt költenek arra is, hogy felhasználhassák a rendelkezésükre álló varázslatokat – ezek lehetnek támadó vagy védekező jellegűek, támogathatják a saját egységeket, illetve gyengíthetik az ellenfelet. A jackek mellett független figurák (solo) és katonákból álló egységek (unit) is a 'caster rendelkezésére állnak, tőlünk függ, hogy a meghatározott pontértéken belül hogyan állítjuk össze az alakulatot. Az IK frakciói közül jelenleg Cygnar, Khador, Menoth és Cryx játszható WM seregként, ezen kívül ötödikként választahtjuk a zsoldosokat – őket a másik négy frakció is felhasználhatja, de készíthető belőlük vegytiszta sellsword alakulat is. A játékrendszer meglehetős szabadságot biztosít egy-egy parti során, az egyetlen megkötés, hogy a kör elején rendelkezésre álló fókuszokat allokálni kell (warjackek, varázslatok, stb.) anélkül, hogy előre tudnánk, sikerülnek-e az egymásra épülő akciók: ezért van szó az erőforrások menedzseléséről.


A Hordes seregek hasonlóképpen épülnek fel, ám a warlockok nem gőzgépeket, hanem hatalmas bestiákat (warbeast) irányítanak. A 'lock nem kapja meg automatikusan a fury pontokat minden körben – a harag a felhergelt vadállatokban gyűlik, ha a megfelelő akciókra kényszeríti őket, és gazdájuk róluk szívja le a pontokat, ha szüksége van rá. A warlock nem rendelkezhet akárhány fury ponttal, és a beastek sem terhelhetők a végtelenségig. Ez már nem erőforrás-, hanem kockázatkezelés: a túl sok fury pont is megbénítja az alakulatot, de könnyen előfordulhat, hogy a warlock készlete kiürül, és nem szerezhet újabb pontokat, mert éppen a bestiákon sincs egy sem. A Hordes seregekben egyébként ugyanúgy találhatunk solo és unit típusú egységeket, ezen kívül a harc, a varázslás és a többi, alapvető szabály sem különbözik a WM-től.

A figurák minden körben mozoghatnak, közelharcba vagy távolsági harcba kerülhetnek, és használhatják a rájuk jellemző adottságokat. Mindegyiküknek egy-egy viszonyszám írja le a játék szempontjából fontos adatait (például gyorsaság, védettség), és a speciális manőverek alapjául is ezek szolgálnak. Sok esetben képességpróbát kell dobni, és minden akcióban a megfelelő érték plusz két hatoldalú kocka hozza ki, hogy elérjük-e a szükséges célszámot. A dobások számát és eredményét a megfelelő trükkökkel tornászhatjuk fel (boost), ami a játék egyik legfontosabb része. Maga a rendszer a lehetőségekhez képest igyekszik modellezni egy valódi összecsapást (a megvert egységeknek próbára kell tenni a morálját, a fedezékben lévő figurát nehezebb eltalálni, stb.), ám ez nem megy a játszhatóság rovására – a szabályok néhányszor túlzottan leegyszerűsítik vagy torzítják az egyes jelenségeket, de csak azért, hogy a parti ne a táblázatok napokig tartó böngészéséről szóljon.

Mifene a teendő
Aki már kipróbált bármilyen wargame-et, például a Warhammert, annak nem akarok tanácsokat adni: a PP oldaláról, a fórumokról és a szájhagyomány alapján úgyis összegyűjt annyi információt, amennyire szüksége van. Ha valaki még sohasem próbálkozott ilyesmivel, annak két dolgot tudok javasolni. Látogasson meg egy klubot, ahol élőben is megnézheti, hogy mennek a dolgok; ha rögtön vásárolni szeretne, vegyen egy battleboxot valamelyik kereskedőnél, ami a WM vagy a Hordes kipróbálásának leggazdaságosabb módja. Minden frakcióhoz tartozik ilyen alapdoboz, amelyben egy warcaster/ warlock és néhány figura található. A csapatok körülbelül egyforma erősek, maga a doboz pedig jóval olcsóbb, mintha külön fizetnénk az egyes figurákért. Mindez 10 ezer forint körüli befektetést jelent, ami sok pénz, de ennyibe kerül egy-egy igényesebb társasjáték is; hogy megéri-e, az elsősorban attól függ, hogy kinek mennyire tetszik Immoren, és mennyire fogja meg a wargaming hangulat. (Meg hogy mennyi van a számláján, nyilván.)


Az biztos, hogy a PP játékai klasszisok a maguk kategóriájában. Ha valaki most ismerkedik a műfajjal, annak nem tudok jó szívvel mást javasolni – különösen nem a Warhammert, amit még a fanatikusok is pofátlanul drágának tartanak. A Hordes és a Warmachine felhasználóbarát szabályai mellett külön szimpatikus, hogy a kiadó nem kényszeríti az embert Csin Si Huang-ti komplett agyaghadseregének beszerzésére, csak hogy elkezdhesse a játékot – ez sajnos nem mondható általánosnak, a magas belépő költség a wargame hobbi terjedésének legfőbb akadálya.

Egy átlagos összecsapás kétszer 15-20 figura részvételével 2-3 óra hosszat tart (optimális eset, feltételezve a perfekt szabályismeretet), de már a battlebox méretű csaták is megmutatják a játék legtöbb aspektusát. Szabálykönyvre és kockákra kezdetben nem kell költeni. A Privateer Press oldalairól letölthető néhány zanzásított Warmachine és Hordes szabálykönyv, hatoldalú kockája pedig csak van mindenkinek. A rendszert két résztvevőre találták ki, de négyen vagy hatan is belefoghatunk – ilyenkor két-három alakulat egymás oldalán harcol, bár külön játékos irányítja őket. Az ólomfigurákat nem feltétlenül kell kifesteni, ez természetesen idő, pénz és tehetség függvénye. A festett csapatok és a szép tereptárgyak nagy pluszt adnak, de a játékélmény nélkülük is kielégítő. Ha többen is összeállunk a vásárláshoz, vagyis nagyobb tételt rendelünk, érdemes külföldi online boltokban nézelődni – még a postaköltséggel együtt is olcsóbb lehet, mintha itthon szereznénk be mindent. Ez nyilván nem vonatkozik a battleboxokra, de mindenképpen igaz, ha az egyesített kívánságlista eléri a párszáz dolláros határt.

Egyébként a Privateer Press figurái nagyon szépek, és a színvonalas weboldal mellett remek grafikus körítés tartozik hozzájuk, például a No Quarter magazin. Egyedi formavilágot hordoznak, ami vagy szimpatikus az embernek, vagy nem; annyi biztos, hogy emiatt a legtöbbjük nehezen használható más kiadó játékaihoz. A Hordes és Warmachine minik is enyhén képregényszerűek, de nem annyira, mint az előbb említett Rackham Confrontation termékek. A régi Warhammer-vonal például karikatúrákat idéz, a Reaper pedig a realizmusra utazik. A Privateer Press azon igyekszik, hogy valamiféle szintézist hozzon létre a népszerű irányzatok között, és azt kell mondanom, hogy jól csinálják. Nemcsak a játékaik iránt érdeklődők száma növekszik rohamosan, de két másik jelenség is az új trónkövetelőt igazolja. Egyrészt a művészek galériáiban már kötelező jelleggel találkozhatunk PP minikkel, sőt, újabban konverziókkal is. Másrészt a szaporodó rajongói oldalakon nemcsak pezseg az élet, hanem maguk a site-ok is meglepően szépek, és máris gazdag tartalommal rendelkeznek — mintha sok elhivatott játékos és művész fejében ezek a játékok nyitottak volna ki valamilyen szelepet.


Na ez tényleg hosszú bejegyzés lett, ennek megfelelően a szokásosnál is kevésbé hülyeségbiztos. Szeretettel várom a kritikai megjegyzéseket.