A jó öreg Cato mindig imigyen fejezte be felszólalását, függetlenül attól, hogy a sáskajárás megelőzési lehetőségeiről, vagy a római szemétdombok felszámolásának szükségességéről értekezett éppen. Hogy mennyire igaza volt, azt csak azok tudhatják, akik valaha kipróbálták a Republic of Rome-ot. Ez a nem éppen egyszerű (ugyan a szabálykönyv csak kb. nettó 15 A/4-es oldalra rúg, de a hangyaivarszervnél kisebb betűkkel nyomtatták) táblás társasjáték minap nagy örömet okozott. Turkáltam anyáméknál egykori gyerekszobámban, és hopp, elém ugrott a doboz, amelyről fogalmam sem volt, hogy ott várja a feltámadást!

A történethez hozzátartozik, hogy annak idején, amikor társasjáték-kedvelő baráti társaságunkat csóringer gimnazisták és egyetemisták alkották, nem nagyon engedhette volna meg senki, hogy 8-10 ezer forintos beruházással megszerezzen valamit, amiről könnyen kiderülhet, hogy mindössze háromszor nyitjuk ki a dobozát: először, utoljára és soha többé. Szóval ehelyett részvénytársaság formában üzemeltünk, és mindig beadtuk az 1-2-3 lepedőt, ha valaki előhozakodott azzal, hogy ezt feltétlen meg kéne venni. Aztán néha bebuktuk, de ugye mégsem annyit per kopf. Viszont, ahogy az lenni szokott, a gondtalan gyermekévek elmúltával atomjaira esett a közösség, és mindenki vitt magával ezt-azt: a kedvencét, a legdrágábbat, vagy éppen azt, ami senki másnak nem kellett. Nem is volt ezzel semmi gond, csak annyi, hogy én a saját lelki üdvömre megesküdtem volna, hogy a RoR nem nálam van. Legalább annál nagyobb öröm volt a viszontlátás. A vicces az, hogy Geistwald egy ideje rágja a fülem, hogy Rome-ozni kéne, mert hírből már ismeri, de szeretne személyes tapasztalatra is szert tenni. A sors ezúttal a kezére játszott, úgyhogy hamarosan össze is ülünk egy jó kis hátba szúrós, polgárháborús délutánra. Addig meg feltálalok egy kis ízelítőt a társasról.

 Katt a képre most.

A játékosok a korai köztársaságtól egészen a császárok bekopogtatásáig huzakodhatnak (nem, ez nem az üzekedés szinonimája!) egymással, egy-egy nagyhatalmú nemesi frakciót igazgatva. A szisztéma a szenátorok tápolásáról, a politikai intrikákról szól elsősorban, így a háborúzás, a nép kordában tartása, az új provinciák megszerzése, fejlesztése és magának a fővárosnak a védelme is csak annyiban érdekes, hogy ezek lehetőséget teremtenek arra, hogy tovább hizlaljuk nemeseink tekintélyét, hatalmát és/vagy erszényét. Nyerni sokféleképpen lehet: a legegyszerűbb, ha valamelyik emberünket örökös konzullá választatjuk a szenátussal, de mivel ez azt jelenti, hogy nyerünk, így a többi játékos vélhetőleg nemmel fog szavazni. Pénzzel, speciális kártyákkal, mocskos alkukkal persze elő lehet készíteni úgy a terepet, hogy akár az összes ellenfelünk ellenében megszavaztathatjuk azt, hogy mi vagyunk Jimmy, a király, ők pedig hajolhatnak a szappanért.

Másik tipikus lehetőség a lázadás. Ezt főleg a későbbi korokban lehet eséllyel előadni, amikor a légiók a köztársaság eszméje iránt már nem mutatnak akkora elkötelezettséget, és jó eséllyel meg lehet beszélni velük, hogy ne diadalmenetben, hanem harci alakzatban térjenek vissza Róma főterére. Erre is igaz az előbbi tétel: a parti többi résztvevője soha nem látott egységbe tömörülve próbálja majd letörni lelkesedésünket és császári ambíciónkat. Amennyire nehéz megnyerni a játékot, annyira könnyű elbukni azt. Különösen a fiatal köztársaság sebezhető, így Cato szavai járjanak fejünkben, amikor leszavazunk egy, a pun háború azonnali megvívásáról szóló javaslatot. De nemcsak a külső fenyegetés jelent problémát. Simán elképzelhető, hogy kiszipolyozott, kenyéren és cirkuszon nem tartott népünk dönt úgy, hogy most már elég a tötymörgésből, inkább anarchoszindikalista közösséget alakítanak Rómából, minthogy mi bohóckodjunk tovább. Mindennek tetejében még az államkasszával is óvatosan kell bánni, mert abban az időben nem ismert fogalom volt az államháztartási hiány, tehát elég egyetlen talentummal mínuszba mennünk, és már csomagolhatjuk is a kártyákat.