Vagy mint a rómaiak. De azért mégis inkább úgy, mint a hraó, mert akkor benyújthatsz valamilyen földtörvényt, és betegre keresheted magad. A lényeg, hogy rámentünk végre a Republic of Rome társasra, ahogy ígértük. Az első partinak hamar vége lett, mert épp az első pun háborúval voltunk elfoglalva, amikor kihúztuk a második pun háborút, rá öt másodpercre pedig a harmadikat. Az államkassza közben töküres volt. Ez körülbelül olyan, mint amikor az embert elüti egy bicikli, aztán elüti egy busz, aztán ami marad belőle, arra rázuhan egy Emperor osztályú 40k-s csatahajó. Meg is nyomtuk a reset gombot, és elkezdtük a második partit, amit végül idő hiányában félbe kellett hagynunk. Ebben a pun háborúk már lazábban jöttek, és jutott időnk, hogy egymás alá tologassuk a pukipárnát. Orgyilkosságra ugyan nem vetemedett senki, de röpködtek a perek és a felrúgott paktumok. A szépen kitenyésztett, gorillahormonnal kezelt szenátoromat az utolsó pillanatban közfelkiáltással kinevezték Fődpadlós tartomány kormányzójának, így kikapcsolták a játékból. Tartótiszt barátom hasonlóan fejlett szenátora épp győztes hadjáratból tért haza, és le volt papírozva, hogy milyen pozícióban folytatja, amikor a torkán akadt a füty egy szőlőszem, és tragikus hirtelenséggel elhunyt. Pedig már készült ellene a nagyszabású megvesztegetési kísérlet.

Most már első kézből mondom, hogy a szabályok első ránézésre sokkal ijesztőbbek, mint amennyire bonyolultak valójában. A jó óra hosszat tartó szabálymagyarázat közben többször éreztem, hogy oké, itt van vége, nemcsak elvesztettem a fonalat, de már fel se veszem soha. Ehhez képest a Rome mechanizmusa egy-két kör után már világos volt, és az egész parti egy centivel sem volt döcögősebb, mint az egyszerűbben tanulható játékok. Most nyilván csak a töredékét fedeztük fel a RoR lehetőségeinek, de az kiderült, hogy zseniális darab. A rendszert meg sem próbálom leírni - egyrészt, mert korábban már volt róla szó, másrészt pedig a szabálykönyv nem véletlenül olyan vastag, mint a Larousse enciklopédia. Az első benyomásainkat viszont összegereblyézem, hátha egy-egy érdeklődőnek hasznára válnak majd.

Játékosok
Elvileg 3-5 résztvevős a dolog, de a három teljesen életszerűtlen. Mi most négyen voltunk, és az már nem volt rossz, de az öt fő tűnik ideálisnak. Négyen a legtöbb esetben 2 vs 2 alakulnak a szavazások, és a legtöbbször elég egyvalakivel megegyezni, hogy átnyomjuk a határozatokat. Öten ez nagyságrendekkel nehezebbnek látszik, és tényleg trükközni kell, hogy magunk mellé állítsunk legalább két szövetségest. Szintén ide tartozik, hogy ne kezdjünk el rómázni olyan ismerősökkel, akik nem száz százalékosan elkötelezettek. Ha minden társasra igaz, hogy egyvalaki tönkreteheti a többiek szórakozását, akkor erre meg tízszeresen igaz. Hosszú játék, nem is a legegyszerűbb, és a félreértelmezett fair playnek semmi keresnivalója sincs benne. Így tehát ha valaki a felénél megunja az egészet, ha valaki nem hajlandó megerőltetni magát, hogy felfogja a szabályokat, vagy ha valaki megsértődik, amiért alja módon átbaszták egy megállapodás után, akkor az egész elveszti az értelmét.

Az ügyvitel
Úgy tűnt, nem elég megérteni, hogy mi hogyan működik, mert ezt a gyakorlatban nagyon nehéz alkalmazni. A RoR éppen annyira összetett, hogyha nem figyelünk, akkor a terveink formai hibák miatt fognak egymás után összedőlni. Alaphiba, hogy nem vesszük figyelembe, kicsoda éppen a HRAO (Highest Ranking Available Officer - a Rómában tartózkodó legmagasabb rangú közhivatalnok, magyarul a hraó, aki meghraózza a dolgokat). Még többször fordult elő, hogy a kör elején rossz helyre pakoltuk a pénzeket a szenátorok magánvagyona és a frakció kasszája között. Ilyenkor hiába van elég tálentum a zsebünkben, hogy végrehajtsuk a ravasz manővereket, ha egyszer nem használhatunk fel eleget a készletből. A sort még folytathatnám, de a lényeg: figyeljünk oda, mert nem fogja senki megengedni, hogy korrigáljuk, amit elrontottunk. (Még jó, hogy nem.) A játék során vagy ötvenszer hangzott el a félhangos óbazmegnemhiszemelmár kifejezés, de biztos vagyok benne, hogy egyre kevesebb lesz belőle, ahogy a szabályok ismerete készséggé válik.

A kiskombinációk
Ezek is fontosak, mert nagy előnyt jelentenek azzal a játékossal szemben, aki még utólag sem fogja fel, hogyan szívatták meg az imént. Példa. Mindenkinek van egy konzulviselt jelöltje a cenzorságra, de esenki sem elég erős ahhoz, hogy megszavaztassa a saját emberét. A hraó ekkor nem esik kétségbe, és sorra beterjeszti az ellenfelek jelöltjeit, a sajátját hagyva utoljára. Mivel egyiket sem választják meg, az övé fog nyerni, mint a legutolsó szenátor, aki alkalmas a cenzorságra. Egyszerű? Nagyon. Elsőre mégsem kézenfekvő sem aktív, sem passzív résztvevőként. Ha látjuk, hogy az ellenfél nem tudja átverekedni a jelöltjét egy szavazáson, akkor még ne dőljünk hátra - és fordítva, ha nem sikerül megállapodnunk a miénkkel kapcsolatban, akkor sincs minden veszve. A fenti eset csak egy a sok közül, de talán látszik, hogy az ilyeneket az első, de legfeljebb a második bukta után érdemes alaposan megjegyezni.

Egyelőre ennyi jutott eszembe. Akartam még írni a minimális kooperációról meg hasonló okosságokról is, de azt hiszem, ezek mindenkinek nyilvánvalóvá válnak a legelején. Nemsokára újra játszunk, és remélem, hogy ezúttal már végig is csináljuk a teljes három korszakot. Arról a partiról majd igyekszem részletes game reportot írni, a mostaniakról még nem igazán lett volna érdemes. A Republic of Rome az egyik legjobb társas, amivel valaha találkoztam, úgyhogy azt hiszem, a téma rendszeresen megfordul majd errefelé.