Lehet, hogy nem egészen illik bele az eddigi Malifaux-suli sorozatba ez a téma, de ha jobban belegondolok, talán mégis van értelme ezt is fontolóra venni minden jelenlegi és jövőbeli játékosnak. Az írás apropóját az adta, hogy a liga kapcsán (de volt példa rá már korábban is) több olyan megnyilvánulást tapasztaltam a játékrendszerrel kapcsolatban, amelyek – szerintem – téves ésvagy hiányos gondolatmeneten alapulnak.
Kezdjük rögtön a legfontosabbal: kiegyensúlyozott játék-e a Malifaux? A válaszom az, hogy nem. De hozzáteszem azt is, hogy hála a jó égnek, hogy nem az!
Érts egyet, vagy mondj ellent! Szándékosan provokatív poszt következik.
Szóval kezdjük egy kicsit távolabbról a történetet. Játékot alapvetően azért játszik az ember, hogy jól szórakozzon. Nincs ez másként a wargame-ek, így a Malifaux esetében sem. A szórakozást sokan a retorika szintjén megpróbálják teljesen elkülöníteni az eredményességtől, de én olyan wargamerrel még nem találkoztam, akiben ne munkált volna nyerési vágy. Bizony, az egészet végül is azért csináljuk, mert le akarjuk győzni az asztal másik oldalán csücsülő egyedet. Kill or be killed. Minden más állítás csak greenpeace-es, maszatolós hippiduma. A probléma akkor válik világossá, ha nem úgy jönnek a győzelmek, ahogy azt önmagától elvárná az ember. Ilyenkor óhatatlanul elkezdődik a hárítás és bűnbakkeresés.
Ez utóbbi nem Malifaux-specifikus jelenség. Minden játékban találkozhatunk azzal, hogyan próbálja meg a vesztes fél bagatellizálni vereségét, illetve azt a tőle nem függő elemekre fogni. Szeretném még az elején tisztázni, hogy ez teljesen természetes jelenség. Az énvédelem, döntéseink jogosságának akár erőltetett (ön)igazolása is az egészséges és stabil énkép alapvető eleme.
Lássuk, milyen összetevőkből alakulhat ki egy csata végső eredménye! A játékos (stratégiai és taktikai) döntései és felkészültsége, a játékrendszer kiegyensúlyozottsága és a szerencse alkotta hármas említhető a legfontosabb tényezők között.
Mint az előbbiekből kiderült, a legritkább esetben vagyunk képesek beismerni, hogy alapvetően mi hibáztunk, és ez okozta vesztünk. A legőszintébb megnyilvánulás is általában kimerül abban, hogy „nem figyeltem”, „elnéztem”, „rosszul emlékeztem”. A legtöbben még idáig sem jutnak el, inkább külső célpontot választanak, ami vagy a szerencse (szerencsétlenség), vagy maga a teljes játékrendszer.
Az írás hátralévő részében ezeket a területeket fogom megvizsgálni három rendszert egymás mellé téve. A Malifaux mellett a Warmachine/Hordes és a Blood Bowl lesz a kiválasztott, azon egyszerű oknál fogva, hogy utóbbi kettővel több időt töltöttem az elmúlt évek (évtizedek) során, mint amennyit egészségesnek nevezne egy pszichológus.
Pechem volt
A szerencse megítélése elvileg matematikailag levezethető, egzakt dolog kellene, hogy legyen. Ennyi kockával dobva (lapot húzva) a várható érték ennyi meg annyi. Ha ennél kevesebb jött ki, akkor pechünk volt, ha több, akkor meg szerencsénk. A helyzet persze ennél lényegesen összetettebb.
Egyrészt nem szokták a játékosok papírfecnin vezetni a dobásokat, így az átlagot is csak érzésre lehet megmondani. Másrészt az emberi tényező itt sem épp a racionalitás bástyájaként működik. Az ellenfél szerencséjét mindig nagyobbnak, a sajátunkat mindig kisebbnek érzékeljük. A helyzeten tovább ront, hogy sokan sajátságos definícióval rendelkeznek a várható eredményről. Bevett gyakorlat az átlagot úgy értelmezni, hogy 2d6-tal minimum 7-et kell dobni (persze csak akkor, ha saját dobásokról beszélünk). Ha mellette néhányszor még fölé is megy, az a normál üzletmenet része, de alatta aztán egyszer sem lehet, mert máris repülnek a kockák és a rohadtéletbemárígynemlehetjátszani típusú megjegyzések.
Végül egy játéktechnikai probléma a szerencse mérésével kapcsolatban: nagyon nem mindegy, hogy egy közkatona érdektelen támadásánál dobunk dupla egyest, vagy akkor, amikor épp a caster killt vezetjük elő (WM-ben), vagy éppen a gólvonalon GFI-zünk (BB-ben).
A bő lére eresztett felvezetéssel csak azt akartam alátámasztani, hogy ez a tényező nehezen (ha egyáltalán) értékelhető reálisan, így marad az érzés és a tapasztalat.
Személy szerint úgy látom, hogy a három játék közül a BB-ben van a legnagyobb szerepe a szerencsének. Az ok a rendszerben keresendő. Az átlag blokkokat leszámítva a fontos (labdás) akciókra egy kockával dob az ember, ráadásul a hiba itt azonnali turnovert okoz, ami kör elején elkövetve az egy körből kimaradsz kártyának felel meg. Ezen sajnos az sem segít sokat, hogy félidőnként akad az embernek 2-3 újradobási lehetősége. A Blood Bowl bizony körülbelül felerészt azon múlik, hogy dobunk. Másként fogalmazva: ugyanolyan csapatokat vezetve a lényegesen jobb játékos 100 meccsből csak 75 százalékos eredményt fog elérni.
A WM/H-ban a mákfaktor már lényegesen kisebb szerephez jut. Köszönhető ez a nagyobb és változatosabb csapatoknak, valamint annak, hogy jórészt 2d6-tal, sőt sok esetben inkább 3d6-tal mennek az igazán fontos akciók. A boostolás nemcsak a sebzésben, de a szélsőséges eredmények csillapításában is segít. Ettől függetlenül egy nagyjából kiegyensúlyozott játék törvényszerűen leegyszerűsödik a végén oda, hogy meg tudjuk-e dobni 3 kockával a 9-et, vagy sem.
A WM-mel kapcsolatban a kevesebb meccs és az összetettebb szisztéma miatt nem igazán tudok még csak becslést sem mondani a szerencse számszerűsített szerepéről. Ha mindenképpen tippelnem kellene, azt mondanám, hogy a végső eredmény kialakulásából olyan 20 százalékkal veszi ki a részét a mák egy tükörmeccs esetén.
A Malifaux kártyarendszeréről elég sokat írtam korábban, ezért most ezt kihagyom. A lényeg, hogy a kártyák, a csalás és az SS-használat szépen kordában tartják Lady Luckot. Úgy általában. Viszont a – szinte – bármikor felbukkanó dzsókerek alaposan bekavarhatnak, és teljesen más irányt adhatnak az összecsapásnak. Plusz még egy alapos oka van annak, hogy a kiszámíthatóság mellszobrát nem a Malifaux rendszeréről fogják mintázni. A fontos körökben a kezdeményezés elnyerése elképesztő előnnyel járhat. Ez viszont egy lappal dől el (na jó, lehet SS-sel reflippelni, de a másik félnek is, amíg van kő). Értelemszerűen ez az egy húzás magában game decider lehet.
Tehát hiába írtam múltkor, hogy a Malifaux rendszere nagyon kellemesen tompítja a lákkfaktort, azért szívni itt is lehet (és fogunk is). Kábé a WM szintjére tudnám belőni a Malifaux-t ebből a szempontból.
Tehát ez van. Ahogy mondani szokták, aki nem szereti a szerencsejátékot, az sakkozzon. Az is táblás játék.
És itt döbbentem rá, hogy kicsit túlnyújtottam a posztot. Úgyhogy most inkább itt el is vágom, és majd a következő alkalommal térünk rá a játékegyensúly kérdésére. Addig is köpjétek a savat, hogy kialakuljon egy nagy nemzeti konszenzus (vagy flamewar - ami talán még jobb, mint a konszenzus)!
